Születésemtől, körülbelül 6 éven át egy négy emeletes tömbházban laktunk.Nem volt nagy lakás,de hárman jól elfértünk,főleg,hogy hiába volt saját szobám,éveken át a szüleim között aludtam a franciaágyukban.Nem hiába...akkor is a maximális figyelmet akartam.
4éves lehettem,mikor beírattak az oviba.Az átlagos gyerekek ott voltak reggeltől délutánig,én csak napi pár órát.Nem voltam hajlandó ugyanis annyi gyerek között aludni,ahogyan az általában az ovikban szokás.Ezért a délutáni pihi előtt engem mindig hazavittek.Egyetlen egyszer fordult elő,hogy valami miatt nem tudtak értem jönni...hát...jött a szokásos hiszti....ami kábé így nézett ki:
Nagyon akaratos voltam,képtelen voltam elviselni,ha valami nem az ÉN elképzeléseim szerint történik.Ennek ellenére az oviban sok barátom volt...legalábbis akkor azt hittem,hogy barátok,most így visszagondolva inkább csak érdek emberek...igen,már akkor...nagyképűen hangozhat,de én voltam a legszebb kislány a csoportomban,ha nem az egész oviban,ezért mindenki az én társaságomat kereste,amit én valahogy nem tudtam,vagy inkább nem akartam értékelni.Nem érdekeltek mások,csak saját magam,így nem foglalkoztam a körülöttem legyeskedőkkel.Én voltam a kedvenc,mind a többi ovis,mind az óvónénik és a dadusok között.Utóbbiak "rajongása" úgy vélem inkább nagymamám igazgatóságának köszönhető,mintsem "hercegnői bájamnak"...
Nagycsoportos voltam,amikor elköltöztünk a lakásból a mostani otthonunkba,egy külvárosi kertes családi házba.Abban az időben az utcánkban még alig volt más ház,szóval lényegében volt egy saját utcám.Mivel nehezen ismerkedtem,nem igazán akaródzott a többi gyerekkel játszanom...eleve nem is szerettem azokat,amiket "errefelé" játszottak...a fiúk állandó jelleggel fociztak,a lányok meg babáztak...egyik sem az én műfajom volt.Inkább egyedül voltam a saját kis kastélyomban.
Egyik nap egyedül játszottam az udvarban,mikor a szembeszomszéd kisfiú odajött hozzám.Őt is alsóbbrendűnek tekintettem,mint ahová magamat helyeztem képzeletben.Ráadásul koszos is volt az egész napos focitól,ami számomra méginkább visszataszító volt.Ennek ellenére mégis megengedtem, hogy leüljön mellém játszani...attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk éveken keresztül...
Mindent együtt csináltunk,egy napot sem bírtunk ki a másik nélkül.Ez talán olyasmi lehetett,mint a gyerekszerelem,vagy nem is tudom...mindenesetre a szüleink már akkor összeboronáltak minket,mint férj és feleség...nevetséges...szülők.
A két család általunk nagyon jóba lett,együtt nyaraltunk,Szilvesztereztünk,együtt jártunk fesztiválokra,vagy bárhová máshova.Szerettem az ő családját,különösen a nővérét,akit bálványoztam.Úgy szeretett,mint a saját testvérét.
A Danival töltött évek gyökeresen megváltoztattak,lassan átragadt rám az ő közvetlensége és "hétköznapiassága",más ember,más gyerek lettem,ezt azóta is köszönöm neki.
Sajnos az évek és a kor szétválasztott minket,bebizonyosodott idővel,hogy fiú-lány barátság,főleg ilyen mély,mint a miénk,nem létezhet,ő belém szeretett,számomra viszont még mindig csak barát volt...féltem...rettegtem,hogy most mi lesz,hogy elveszítem...és meg is történt,kilépett az életemből,és megint egyedül maradtam.
...folyt.köv.