Késő van,holnap korán suli,de nem vagyok álmos...mostanában gyakran előfordul...inkább mesélek nektek valamit.
Sokszor említettem már,hogy nem voltam valami hatalmas társasági ember az általánosban.A tanárimmal sem túlzottan jöttem ki,sőt...köztudott,hogy a "művészemberek" elvontak,talán ezért is csak a rajztanárnőm értett meg,mert ő meglátta a rajzok mögötti valódi érzéseket,a fájdalmat és minden mást.Éveken át arra törekedett,hogy ezt az én előnyömre fordítsa,kihozzon belőlem mindenféle maximumot...azt hiszem idővel sikerült is neki.Viszont ezzel a túlzott törődéssel mások számára-tanárok számára-egyre nagyobb selejt lettem.Lenéztek már ők is,pedig csak egy elveszett manó voltam a saját kis világomban.Megnehezítettek mindent...mintha nem lett volna nélkülök is eléggé nehéz...az összes közül az osztályfőnököm volt a legrosszabb.Gyűlölt engem és ezt egy pillanatig sem titkolta.Nem egy vitája származott ebből anyukámmal,aki többször is az egész tanári kar előtt üvöltözött vele a suliban...ettől persze csak nekem lett rosszabb.
6. osztályos voltam,amikor először elmentem osztálykirándulásra...azóta tudom,hogy ott változott meg minden...
Ez egy két napos kirándulás volt Kőszeg-Sopronba.Undorodtam az egésztől,napokkal az indulás előtt hányingerem volt és rosszul voltam...reggel úgy szálltam fel a buszra,mint valami hulla.A szállásunk Kőszegen volt,egy faházas kempingben.6-7fő aludt 1külön házban.Nekem teljesen mindegy volt hova kerülök,mert semmi más nem számított,csakhogy mikor érünk már haza.Végül csak négyen lettünk egy házban,de jobb is volt így,kevesebb embert kellett kerülgetnem.Az első nap és éjszaka könnyen eltelt,túl könnyen talán.Másnap indultunk Sopronba városnézésre.Itt kezdődött.
Fura érzés kerít hatalmába,szorongás,félelem,a tested remeg,alig kapsz levegőt,a végtagjaid zsibbadnak...12éves voltam,és ez volt az első pánikrohamom,Fogalmam sem volt,hogy mi történik velem,ettől mégjobban megijedtem.A tanárok nem vettek komolyan...szerintem azt hitték,hogy ez is valami elvont "show" része...végül az egyik osztálytársam anyukája megfogott,taxiba tett...meg sem álltunk az első kórházig.Innentől nem sok mindenre emlékszem...feküdtem egy ágyon és nagyon álmos voltam,a szemem sem tudtam nyitva tartani,elaludtam.A buszon hazafelé ébredtem fel,de féltem kinyitni a szemem...féltem attól,ami vár rám,amit gondolni fognak.Addig sem tartottak normálisnak,hát még ezek után...
12éves voltam...igen...és már volt egy full betegségem...elméletileg gyógyítható,gyakorlatilag nem.Teletömnek gyógyszerekkel,ami nem elmulaszt,csak pillanatnyilag jobbá tesz.Hidd el tudom...11éve ezzel élek,azt leszámítva,hogy mióta nagykorú lettem,saját döntésből leálltam a gyógyszerekkel,azóta sem lett rosszabb,így felesleges mérgezni magam velük.
11év alatt megerősödtem ugyan,de nem gyógyultam meg,néha-néha még most is elér az a fura érzés,de ennyi idő alatt megtanultam harcolni ellene.A lényeg,hogy ne add fel!
...folyt.köv.