"...Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes
lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő
ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül
szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet
bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem
mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy
magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem
tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán
15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek
lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő
velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre
velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.
A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk
kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő
kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó
volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel
táplálta.
Félreteszem
egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan
hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon
lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva
neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé
egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló,
amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy
rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis
élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a
cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe.
De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5
kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő
Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként
nevelek.
Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam
magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a
zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra.
Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később
megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon
jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy
kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a
nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem
értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül
is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar,
hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint
szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki,
tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam
egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez
még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem
érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált
megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés
tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.
Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és
megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő
lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat.
Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt
hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak
úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta
és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az
élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.
Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a
mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó
tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az
életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle...." folyt.köv.