Sokat gondolkodtam a miérteken, mielőtt elkezdtem írni ezt az egészet. Talán túl sokat is. Néha már annyit, hogy visszazuhantattam magam az önsajnálat legaljára, miközben nem volt jogom ott lenni. Ez az egész két emberen múlott és múlik most is. Hogy miért most IS? Mert a Levelek SZ-nek nem a véget jelentették, hanem egy új kezdetet neki és nekem is.
Azóta, hogy megírtam a levelet, közel három hónap telt el és
közel fél éve nem láttam Őt. Rettenet, hogy rohan az idő. Az egyik pillanatban
még van egy gondod, amit megpróbálsz elsimítani, a másikban már ezer másikra
keresed a megoldást.
A legutolsó találkozásunk, amit nagyon nem is tartanék
annak, mivel erős túlzással is 10 perc volt, a nyílt utcán történt, a
munkahelye előtt és akkor is személyes tárgyait adtam vissza. Borzalmas volt.
Mintha gyomorszájba rugdosnának másodpercenként. Csodálom, hogy nem vette észre
a könnycseppeket, amik már majdnem előbújtak, de aztán mégsem, csodálom, hogy
nem látta azt a kézremegést és csodálom, hogy Ő minden ilyen nélkül átélte ezt.
Siránkozom…igen, úgy néz ki, pedig az azóta eltelt idő és a
kapcsolatunk „megnyugvása” jobb vizekre terelt. Kaptam egy kis megbékélést a
folyamatos beszélgetések és kapcsolattartás után. Lassanként elkezdett
megpihenni a lelkem, lenyugodott a gyomrom és megpihent a szívem. Köszönöm SZ,
hogy átsegítettél magunkon, hogy darabokban is, de visszaadtad a szívem összes
darabját a lelkem összes maradványával együtt. Most már össze tudom rakni magam
és újra teljes értékű ember lehetek. De nem most, majd. Már megvan mindenem,
csak a külső erőmet kell megtalálnom. Talán ezért írok, hogy kiteljesedjek,
hogy erőt vegyek magamon a felálláshoz. Nincs szükségem emberekre már, most
csak én vagyok és a szavak, amik összerakják történetem. Mintha a sorsom
könyvét írnám. Ahogy meglátom a monitoron a leütött betűket új világ nyílik meg
előttem, remélem ez az én utam.
Visszatérve SZ-re…pár napja találkoztunk, hosszabb időre,
mint anno. És nem fájt! Nem ordítottam belül, mint egy veszett róka. Túlságosan
nyugodt voltam talán vagy nem tudom. Napokkal előtte már féltem, izgultam, hogy
mi lesz és akkor semmi? Hihetetlen. Amikor anno azt mondták idővel jobb lesz,
kábé képen röhögtem mindenkit, hogy „ez nem lesz jobb, én meghalok”, de aztán
mégis. Bááááár, ha nagyon kötekedni akarnék és akarok is, azért még mindig
jobban szeretem SZ-t, mint bárki mást, de szerintem ez még normális. Nem?
Lehet, de most nem kérem a véleményeteket. Én a magam módján, hangosan
szenvedve is kibírtam ezt, bár olykor magamba fordulva, sírva ordítottam, de
itt vagyok és akárhogy is nézzük, egészben.
Tehát elindultam a gyógyulásom útján, elindultam arra, ahol
egy új és teljes élet várhat, de…legyünk reálisak, azért egy kis darab Ő még
itt bennem visszatart, mintha vonzásban tartana SZ-hez. Sok éjszaka telt el úgy
és még fog is, hogy elképzelem, mi lett volna, ha… de már más szemszögből. Nem
mint a fülig szerelmes „én” a szakításunk másnapján, hanem, mint az újra
építkező, a téglákat sorra egymásra pakolgató „én”. Ugyanaz az ember, két
különböző látásmód. Anno elsírtam magam a jövőnkön, hogy mi lehetett volna, most
csak elmosolyodok és elfogadom.
Remélem van még egy összetört szív a világon, akit nekem
szánt az Ég. Akinek majd helyrerakhatok egy darabot a töredékeiből, és aki majd
helyrerak nálam is egyet, legalább. Addig meg csak várok és igyekszem
felépíteni az új és erős váram, persze SZ-el, hiszen ez róla szól, róla szólt,
ez neki és hozzá szólt.
PS:”I love you…”