A gyerekek általában 7évesen mennek suliba,én 8voltam,tehát évvesztes,azóta általában mindig én voltam/vagyok a legidősebb az aktuális csoportomban.Az óvónénik szerint nem készültem még fel a sulira.Lényegében igazuk is volt,hiszen akkor még csak én voltam,többi ember számomra nem létezett.Ebben az évben került be Dani a képbe,ekkor lettem más.Ami nagy szerencse,mivel azzal a természettel,amivel akkor rendelkeztem,nagy eséllyel indúltam volna a suli legutáltabb személye címért.
Az általános suli egész jól kezdődött,kedves voltam,szeretnivaló és nyitott,és mindezek mellett kitűnő tanuló.Most már igazi barátok vettek körül.Jól éreztem magam velük és boldog voltam.Aztán a második osztály végén nagyanyámnak az az agyszüleménye támadt,hogy vágassuk le a már lassan térdig érő gyönyörű hajam...emlékszem,hogy anyukámmal azt hazudták,hogy azért megyünk fodrászhoz,amiért szoktunk,vagyis,hogy vágjanak egy kicsit az aljából.Aztán mikor a fodrász fogta a befont copfom és levágta tőből...hát az az érzés valami borzalmas volt.Undorító bubifrizurát vágott nekem,úgy néztem ki benne,mint egy fogyatékos,és ezt minden túlzás nélkül állítom...nemcsak,hogy a rövid haj,de maga a fazon sem állt jól.Napokig sírtam,féltem,hogy mi lesz most,ha így kell suliba mennem...azt hittem már nem jöhet rosszabb,de jött.Anyukám elvitt szemészetre,ahol kiderült,hogy nem éppen a legjobb a szemem,nem is vészes,de jobb lesz ha szemüveget hordok,ne romoljon tovább...akkoriban a cuki kis vastagkeretes tömbszemcsik voltak a menők,nem is volt másféle...rövid haj,otromba szemcsi...tökéletes...
A hercegnőből egy hét alatt szörnyet csináltak,gyűlöltem őket,akik ezt tették velem,és gyűlöltem magam,mert így nézek ki.A suliban csúfolni kezdtek az évfolyam társaim,pár felsős csaj rámszállt,állandóan lökdöstek az udvaron,kinevettek...újra magamba fordúltam,elzártam magamtól mindenkit,láthatatlan akartam lenni...egyedül Dani volt ott nekem,akinek még így,mumusként is én voltam a legjobb barátja.Ő viszont másik iskolába járt,mikor szükségem lett volna rá nem tudott ott lenni...
Elég nehéz időszak volt ez,különösen,hogy éveken át tartott,évekig küzdöttem a környezetemmel és a tanulásba menekültem.A legjobb voltam az osztályban,sorra nyertem a tanulmányi versenyeket.Ekkor találtam meg magam a rajzolásban is,onnantól életem értelme lett,menedéket nyújtott a sok fájdalom elől.
A rajzaim a legtöbb pályázaton nyertesek voltak,állandó elemei a kiállításoknak...igen,mindezt 10évesen...éjjel-nappal rajzoltam,már-már betegesen,rajzszakkörök,különórák,de semmi nem volt elég.Rajzoltam,hogy meneküljek,hogy ne kelljen a világgal törődnöm.Az iskola egyik belső falán azóta is az én festményem van...bár igazából nem festmény a szó szoros értelmében,mivel mesefigurákat kellett megörökítenem,de ott van,és az enyém.Hagytam valami emléket magamból annak a helynek,amit annyira gyűlöltem.
Most,hogy leírtam egy szomorú részt az életemből,leírok egy ezzel párhuzamosan történt nagyon jót is.
Mielőtt elkezdtem volna a sulit apukám hazaállított egy fonott kosárral,de a lelkemre kötötte,hogy csak akkor nyithatom ki,ha megszólal...megszólal?Egy kosár nem tud beszélni,nem is értettem,hogy mit akar ezzel mondani.Aztán rajzolás közben neszt hallottam a kosárból,nagyon megijedtem...majd valami nyüszögést,és végül nem bírtam tovább kinyitottam.Életem leggyönyörűbb szörmókja pislogott rám nagy szemekkel,nem akartam elhinni,hogy az enyém,hiszen már évek óta kiskutyáért könyörögtem,sírtam a boldogságtól.
Alex egy törzskönyvezett,fekete,amerikai crocker spániel volt,díjnyertes szülőktől.A legszebb,amit valaha is láttam.Egyszerűen imádtam,Dani mellett ő volt a mindenem.Reménysugár volt,cél,hogy miért siessek haza a suliból,egy szeletnyi boldogság minden egyes nap.
Nagyon sokat jelentett nekem,az egyik legpozitívabb napom volt addigi 10évem során,amikor megkaptam.Megtanított az őszinte szeretetre,amit addig nem nagyon ismertem,a hűségre és a tiszta örömre és nevetésre.
...folyt.köv.
