6

Az általános suli utolsó évében el kellett döntenünk,merre szeretnénk tovább tanulni.Mindennél jobban vártam már ezt a napot,hogy végre kiszabaduljak az annyira utált környezetből és új helyen,új lappal kezdhessek mindent.
A középiskolák nagy része,ahová az itteni gyerekek jelentkeztek,itt volt nem messze,a szomszéd városban.Úgy voltam vele,hogy jelöljünk meg mindent,ami csak egy kicsit is érdekel.Így első a helyre az ország egyik legmenőbb gimije került,igen ott van azon a bizonyos listán,nevet nem írok,a másodikra egy kicsivel gyengébb,de még mindig jó hírű szintén gimnázium,a harmadikra pedig csak megnyugtatásképpen,egy tőlem teljesen távol álló kereskedelmi szakközépiskola.
Amikor megjött a felvételi eredménye,őszintén szólva eléggé csalódott voltam...nem kerültem be a menő suliba,csak a második helyre.A félreértések elkerülése végett,nem azért vonzott a legjobb suli,mert számomra a menő volt a lételem,hanem mert úgy gondoltam,hogy minél ismertebb,annál több benne a lehetőség.Az első pár napban ez eléggé rosszul is érintett,de aztán megkaptam a második suli papírját,felvettek,innentől elfelejtettem az első csalódást és csak erre,csak az újra koncentráltam.
Annak örültem a legjobban,hogy az én szakirányomra-humán gimnázium-nem jelentkezett rajtam kívül senki,így még nagyobb örömmel készültem az egészre.A beiratkozásnál kezem-lábam remegett,annyira izgultam,aztán az első nap...
Hát...ah tőlem megszokott,semmi nem olyan lett,amilyenben bíztam...ahogy megláttam az új osztálytársakat,akikkel újabb négy évig leszek összezárva,a maradék életkedvem is elment.38-an voltunk,ebből 7fiú.Ahol eleve ennyi lány van egy helyen,ott balhé is van,nem is kevés.Az első évben folyamatosak voltak a keverések,utálkozások,beszólások,nemcsak az én irányomban,hanem mindenfelé.Olyan volt az egész,mint egy háborús övezet.Szerencsére ez az évek alatt nyílt támadásokból csendes csatába váltott.
Ahogy az általánosban is,úgy itt is a rajz volt a mindenem.Nemhiába lesz mindig is az igaz szerelmem...
Az utálkozások ellenére itt voltak barátaim,nem kellett külön várat építenem megint.Klikkesedtünk az igaz,de így,hogy volt ember,aki végre mellettem is kiáll,megerősödtem.Talán ekkora tehető a mai személyiségem alapjának a kialakulása.Itt kezdtem el megvédeni magam,a barátaim,kiállni az igazamért,ha kellett,akkor erőszakosabban is.Levetkőztem minden ártatlanságot,és kialakítottam egy új "ént".Amolyan társaság közepévé léptem elő,bunkó voltam és arrogáns mindenkivel,aki nem az én bandámban lógott.Lenéztem mindenkit,ha nem tetszett valami a külsején,akkor az miatt nevettem ki,ha furán beszélt,akkor azért,ha csak csúnyán nézett rám,azért is.Sokan tartottak tőlem,de mégtöbben utáltak.Nem különösebben érdekeltek ezek az emberek,tökéletesen jól éreztem magam akkor,úgy.
Sokat jártam el otthonról,amit addig sosem,minden buliban ott voltam,ittam amennyi belém fért,pasiztam,ahogy csak bírtam-persze mindezt csak álcaként,mert igazából megközelíthetetlen maradtam mindvégig.Élveztem,hogy a csajok féltékenyek,a csávók,meg rettenetesen bírnak és folyamatosan keresik a társaságom-persze sulin kívül,a suliban,mint mondtam,nem túlzottan kedveltek.
Rengeteg dolog történt velem ezekben az időkben,úgyhogy lesz még bőven kisebb történet ebből a négy évből.Mindenféle témában,ami csak létezik...
...folyt.köv.

5

Késő van,holnap korán suli,de nem vagyok álmos...mostanában gyakran előfordul...inkább mesélek nektek valamit.
Sokszor említettem már,hogy nem voltam valami hatalmas társasági ember az általánosban.A tanárimmal sem túlzottan jöttem ki,sőt...köztudott,hogy a "művészemberek" elvontak,talán ezért is csak a rajztanárnőm értett meg,mert ő meglátta a rajzok mögötti valódi érzéseket,a fájdalmat és minden mást.Éveken át arra törekedett,hogy ezt az én előnyömre fordítsa,kihozzon belőlem mindenféle maximumot...azt hiszem idővel sikerült is neki.Viszont ezzel a túlzott törődéssel mások számára-tanárok számára-egyre nagyobb selejt lettem.Lenéztek már ők is,pedig csak egy elveszett manó voltam a saját kis világomban.Megnehezítettek mindent...mintha nem lett volna nélkülök is eléggé nehéz...az összes közül az osztályfőnököm volt a legrosszabb.Gyűlölt engem és ezt egy pillanatig sem titkolta.Nem egy vitája származott ebből anyukámmal,aki többször is az egész tanári kar előtt üvöltözött vele a suliban...ettől persze csak nekem lett rosszabb.
6. osztályos voltam,amikor először elmentem osztálykirándulásra...azóta tudom,hogy ott változott meg minden...
Ez egy két napos kirándulás volt Kőszeg-Sopronba.Undorodtam az egésztől,napokkal az indulás előtt hányingerem volt és rosszul voltam...reggel úgy szálltam fel a buszra,mint valami hulla.A szállásunk Kőszegen volt,egy faházas kempingben.6-7fő aludt 1külön házban.Nekem teljesen mindegy volt hova kerülök,mert semmi más nem számított,csakhogy mikor érünk már haza.Végül csak négyen lettünk egy házban,de jobb is volt így,kevesebb embert kellett kerülgetnem.Az első nap és éjszaka könnyen eltelt,túl könnyen talán.Másnap indultunk Sopronba városnézésre.Itt kezdődött.
Fura érzés kerít hatalmába,szorongás,félelem,a tested remeg,alig kapsz levegőt,a végtagjaid zsibbadnak...12éves voltam,és ez volt az első pánikrohamom,Fogalmam sem volt,hogy mi történik velem,ettől mégjobban megijedtem.A tanárok nem vettek komolyan...szerintem azt hitték,hogy ez is valami elvont "show" része...végül az egyik osztálytársam anyukája megfogott,taxiba tett...meg sem álltunk az első kórházig.Innentől nem sok mindenre emlékszem...feküdtem egy ágyon és nagyon álmos voltam,a szemem sem tudtam nyitva tartani,elaludtam.A buszon hazafelé ébredtem fel,de féltem kinyitni a szemem...féltem attól,ami vár rám,amit gondolni fognak.Addig sem tartottak normálisnak,hát még ezek után...
12éves voltam...igen...és már volt egy full betegségem...elméletileg gyógyítható,gyakorlatilag nem.Teletömnek gyógyszerekkel,ami nem elmulaszt,csak pillanatnyilag jobbá tesz.Hidd el tudom...11éve ezzel élek,azt leszámítva,hogy mióta nagykorú lettem,saját döntésből leálltam a gyógyszerekkel,azóta sem lett rosszabb,így felesleges mérgezni magam velük.
11év alatt megerősödtem ugyan,de nem gyógyultam meg,néha-néha még most is elér az a fura érzés,de ennyi idő alatt megtanultam harcolni ellene.A lényeg,hogy ne add fel!
...folyt.köv.

4

Már említettem,hogy az általános suliban kezdtem el igazán foglalkozni a rajzolással,úgymond kényszerből...azóta már kicsit más miatt folytatom.Nevezhetjük fanatizmusnak is,de annyira az életem része lett,hogyha valamilyen okból nem rajzolhatnék többet,nem bírnám ki...
8-9 évesen emlékszem,hogy állandóan pillangókat rajzoltam,de mindig mást,különböző színűt és mintájút.Ha az udvaron játszottam és megláttam egyet,rögtön rohantam be és emlékezetből,egyszeri pillantás után pontosan visszaadtam a rajzon,amit láttam.
Szerencsémre a rajztanárom gyorsan észrevette ezt a "tehetségem",így korán bekerültem különböző kézműves szakkörökre,tanulhattam,de mindezt úgy,hogy közben élveztem is.
Az első komolyabb megmérettetésem körülbelül 10évesen volt,amikor a suli pályázott egy reklámkampány főszereplőjének,vagyis inkább fő figurájának megtervezésére.A pályázatra 2-3fős csoportok jelentkezhettek,8-14 éves kor között.Az akkori legjobb barátnőm és én indultunk a mi sulink nevében.A reklám,ha jól emlékszem,az Olymposnak készült- aki esetleg nem tudná,ez egy gyümölcsleveket,gyümölcsitalokat forgalmazó görög cég.Mi a magyarországi leányvállalat hazai kampányához készítettük a figuránkat.
A téma talán annyiban volt adott,hogy az éppen esedékes Olimpia keretei közé kellett helyeznünk a témánkat...mi ezt tökéletesen meg is oldottuk,főszereplőnek 1barna kiskutyát álmodtunk meg.A versenyen végül másodikak lettünk,éppen lecsúszva ezzel kutyusunk tévés szerepléséről.Tökéletes első küzdelem volt.
Az első pályázatunk sikerén felbuzdulva egymás után neveztünk újabb és újabb megmérettetésekre,mind egyéni,mind páros formában.A sikerek jöttek szép számmal.A helyi,körzeti,megyei kiállítások állandó szereplői lettünk munkáinkkal.Országos pályázatokat is nyertünk,nem is egyet.Ekkor kaptuk meg azt a lehetőséget,hogy a sulink egyik falát "megkapjuk" és tetszésünk szerint alakíthatjuk,festhetjük ki.Ebben az akkori újonc rajzosok is a segítségünkre voltak.Örömmel tölt el,hogy bár rengeteg év eltelt,a fal még mindig ugyanúgy megvan,amennyire tudnak vigyáznak rá,és ezt köszönöm nekik...
A középiskolában is folytatódott ez a sikerszéria,kezdetben művészeti főiskolára is készültem,de aztán előjött az írás iránti szeretetem és ekkor sajnos rosszul döntöttem....de erről majd később.A középsuliban is nagy szerencsém volt a rajzon belüli tanárokkal,sokat segítettek,tanítottak,nagyban hozzájárultak ahhoz,hogy annyi mindent elértem.
Sajnos a rossz döntés miatt a rajzolás abbamaradt,már csak hobbi szinten van jelen az életemben,de sajnos az egyetem mellett egyre kevesebb időm jut rá.Szeretném majd egyszer folytatni,befejezni ezt az álmot,elérni,amire gyermekkorom óta vágytam,de ehhez sajnos előről kell kezdenem mindent...viszont hiszek abban,hogy ha egyszer majdnem sikerült,akkor menni fog majd "majdnem" nélkül is.Mert én ez vagyok,sosem adom fel!
...folyt.köv.

3

Sokáig nem írtam,ennek egyetlen hátránya,hogy elveszítettem a fonalat.Most össze kell megint kapargatnom,hogy miről is írjak,hogy tartsam magam nagyjából az időrendhez...
Azt hiszem,most arról mesélnék,hogy már fiatalon mennyire merész voltam és vakmerő,tekintve az életet,és azt,hogy mennyire tartottam az emberektől.A kisgyerekeknek,vagyis inkább már fiataloknak,sokkal kisebb a veszélyérzetük,mint a felnőtteknek.Talán ezért,talán nem,de sokszor előfordult,hogy ellógtam itthonról,szó nélkül,tehát leléptem.De ezt egyiket sem úgy kell elképzelni,hogy annyira rossz életem volt,hogy ezt éreztem szükségesnek,nem,csak mentem,mert mennem kellett.Általában hirtelen elhatározások vezényeltek,annak nem voltam tudatában,hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok a szüleimnek.Így visszagondolva három esetre emlékszem hírtelen,ami jól megmaradt bennem,így érdemes írnom róla.
Az első körülbelül 4évesen volt.Külföldön nyaraltunk,és mennem kellett.Mentem is.Kicsi voltam nagyon,ez az egész tudat alatt játszódott még le akkor bennem.
A második 7éves korom körül történt.Anyukám iskolájában Farsangi Bál volt,amire engem is elvitt.Nem szerettem a tömeget,ezért kimentem az udvarra játszani egy másik kislánnyal,de meguntam azt is,és jött az érzés...el kell mennem valahova,mindegy,hogy hova,csak innen el.Meg is indultam a semmibe,a suli a város szélén volt/van,ezért egyértelmű volt,hogy az ismeretlen felé kell mennem.A másik kislány félt egyedül maradni,ezért eljött velem...4-5órát voltunk nagyjából távol,akkor mentem vissza a suliba.Fogalmam sincs,hogyan találtam vissza,de sikerült...Az a pár óra,szinte kiesett teljesen,csak mikor visszaértünk eszméltem fel,hogy a kislány,aki velem jött sír,a felnőttek kiabálnak,hogy megvagyunk,anyukám a karjaiba vesz...
A harmadik alkalom pár évvel később történt.Danival és apukájával voltunk fent az ő szőlőhegyükön.A pincéhez erdő is tartozott,ami rettentő erősen vonzott engem mindig is,de a szülők nem engedtek le soha,attól tartva,hogy elveszünk.Hát ha valamit tiltanak egy kisgyereknek az annál jobban vonzza,így irány lefelé a hegyoldalban és rohanás be az erdőbe.Szerencsére,vagy talán nem,de Dani is ilyen kis elvont figura volt,mint én,ezért együtt vetettük bele magunkat a fák közé.Annyira lekötött amit látunk,hogy kicsit sem érdekelt,hol és milyen messzire járunk a kisháztól.Patakot találtunk,kisrókákat...egyikünk sem félt,teljesen otthon éreztük magunkat.Aztán besötétedett és semmit sem láttunk...hirtelen eszméltünk fel,hogy ez,amit délután tettünk tiltott dolog volt.Féltünk attól,amit otthon kapni fogunk,és 10éves korunk ellenére nem az rémisztett meg,ami egy erdőben annyira félelmetes éjjel....nem zavartak a fura hangok,nem zavart,hogy szinte semmit sem látunk.Órák telhettek el,mire kiértünk egy hegyi útra,sosem jártunk még arra,nem tudtuk,hogy merre is lehetünk.Ösztönszerűen indultunk el valamerre.Akkor tudtuk meg,hogy jó irányba haladunk,mikor villogó fényeket láttunk,pirosat és kéket.Nem tudtuk,hogy mi lehet az,de azt igen,hogy ahol ilyen fény van,ott ember is van,és talán segít hazakerülni.Aztán közelebb érve megismertük a pincét,a villogó autók ott álltak,lenntről az erdő felől hallottuk,ahogy a nevünket kiabálják,ismerős és ismeretlen hangok egyaránt.Aztán egyszercsak egy férfi futott felénk, kisrádiózott,hallottuk,hogy mondja:"Megvannak!"
Felkapott mindkettőnket és az egyik kocsihoz vitt,pár perccel később felbukkantak a szüleink is az erdő felől,mindkettőnk anyukája sírt,az apukákon inkább hatalmas megkönnyebbülés látszott.Tisztán emlékszem,hogy Dani apukájának hiányzott a fél gumicsizmája és derékig sáros volt...később tudtam csak meg,hogy mocsáros részre keveredett,ami akár könnyedén megölhette volna,ahogy minket is,ha véletlenül oda tévedünk....
Hazaérve anyukám nagyon leszidott,én ijedtem pislogtam rá,ami számára annyira borzalmas volt,az nekem csak egy kaland.Ettől az esettől fogva,nem mehettem sehova egyedül,így ezzel véget is értek a tudat alatti vándorlások.Nekiindultam volna én többször is,de innentől fogva árgus szemekkel figyeltek,elég volt 1 pillantás valamerre,és bár be is parancsoltak az udvarról...
Hogy rossz gyerek lettem volna?Nem hiszem....inkább különc.Ahogyan most is...
...folyt.köv.