A mese rólad szól...a könnyfelhő mögül...

Sosem hittem volna, hogy 26 évesen úgy fogom érezni magam, mint egy 14 éves tini, akit az első éjszaka után kidobott a pasija. Pedig ez van. Hiába, már nem vagyok tini, nem is az első éjszaka után és nem is ő dobott ki, mégis ezt érzem. Az elmúlt 1.5 évben sok minden történt. Jó és rossz dolgok egyaránt. Az első pár nap maga volt a mennyország...az első pár hét maga volt a boldogság...az első pár hónap maga volt az öröm. Aztán jött a megszokás, a zöld szemű szörny, a ki mit ad fel a másikért fejezet és kialakult egy törés. Én döntöttem. Magam mögött hagytam mindent, a családomat, a barátaimat, az életemet. Őt választottam, mert láttam és éreztem a közös jövőt. Vele akartam lenni, minden percet vele tölteni és hajszolni a boldogságot, ahogy egész életemben tettem. Most itt ülök egyedül...remegő kezekkel és írok...a szeretet ünnepe, egyedül, itthon a szüleimnél, magányosan. Nem tudom, hogyan lehet megfogalmazni a lélek gyötrelmét úgy, hogy reális legyen, de szenvedek. A könnyeimben fuldoklom, haldoklom. Isten látja a lelkem, hogy szerettem és még most is rajongásig szeretem Őt. De neki más, más emberek, más helyek fontosabbak voltak, mint én. Küzdöttem ellenük, foggal- körömmel, de most már ideje bevallanom, hogy vesztettem. Egyedül kevés voltam. Nem az én életem, nem engem választott. Kibírtam nagyon sok ígéretet, nagyon sok csalódást és még több...nem is tudom mit. Talán mindent, ami Ő volt. Előbb vágtam volna le a saját kezem, minthogy neki ártsak. Pedig előfordult, hogy muszáj volt, amikor a lelkem már üvöltve lázadt, olyan igazságtalannak éreztem, hogy még Ő vádol engem. Aztán megalázkodtam és bocsánatot kértem, mert hisztizni mertem. Látom a szobám, látom a monitort, de nem látom, mit írok. Ez egy üvöltés. Egy segélykiáltás az élethez. MENTS MEG! Ne engedj el... de nem csörög a telefon, nem jön egy sms sem. Ő elfogadta, hogy vége...én nem tudom. Szenvedek. A testem minden részét őrjítő fájdalom kínozza. Sikítok, kiabálok, csapkodok és semmi. Már nincs kitől bocsánatot kérnem, már nincs, aki szerint feleslegesen hisztiznék. Átadom magam az érzelmeimnek és kiengedek mindent, amit csak lehet. A sírás nem elég. A fájdalom kevés. Olyan testi szenvedést akarok, ami minden lelki bajt elfeledtet. Egyedül vagyok a világ ellen. Egyedül. Az életben. Holtan.