Levelek Sz-nek...preview 2.

"...Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.

A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.

            Félreteszem egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5 kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként nevelek.

Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.

Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.

Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle...." folyt.köv.