amikor még...

Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem... fájdalomként hasított belém a felismerés, hogy én nem a magánynak éltem, hanem ennek az érintésnek. Meg kellett találnom, hogy újra egész legyek. Megértő és önzetlen. Ő volt az, aki amikor megfogta a kezem, lángra lobbant a szemem, aki amikor először megcsókolt, égett mindenem. Tűzben égtem minden pillanatban, amikor velem volt és lángoltam akkor is, amikor messze volt tőlem. Égve ébredtem mellette reggel és égve feküdtem le mellé éjjel. Olyan érzés volt, mintha kiszálltam volna önmagamból és a helyemre egy addig ismeretlen személy lépett volna. Fentről néztem le magamra és örömmel töltött el, amit látok. BOLDOG voltam. Éreztem azt a fura érzést végre, hogy szerelem. Magamban is és benne is.Aztán összetört a tükör... Visszaestem önmagamba és már nem vagyok másik ember. Újra magányos, elhagyatott farkasként járom a világot, lélekdarabok nélkül. Elvesztettem a megértést és az önzetlenséget. Számomra az élet újra az elzárkózást jelenti. Nem akarok más lenni soha többé. Amikor még kislány voltam, hittem a mesékben. Ma már nem.