Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem „annak” az ideje.
Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.
Egy:akkor még elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban, rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, akik, ki tudja mióta vágytak a szabadságra. Kialudtak a fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.
Izgultam. Talán még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az Övé voltam.
Tudtam, hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Tudtam, ott legbelül éreztem, hogy sokkal több minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban. Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is. Két haldokló lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik személyében. Egy olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amit nem sok ember tapasztalhat meg élete során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet. Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje nem volt helye rózsaszín ködnek.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. /folyt.köv./
Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat, a megbecsült célok már régen elfogytak. Nincs többé más, csak száraz alkonyat, Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.