Levelek Sz-nek
Könnyfelhő mögül olvasom e sorokat
A megbecsült célok már régen elfogytak.
Nincs többé más, csak száraz alkonyat,
Nincs többé remény, mi visszaadja az
álmokat.
Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő
sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem
„annak” az ideje.
Történetem 2011
júniusában kezdődött. Friss diplomásként éppen kikerültem az egyetemről, nem
érdekelt más csak a szabadság, a bulik, a haverok és minden dolog, amit az egyetemi
évek alatt elmulasztottam. Nem voltam az a buliba járó típus, inkább otthon
ültem és tanultam. Ennek ellenére, a megkönnyebbülés hatására, hogy VÉGE,
szerettem volna elengedni magam egy kicsit. Ez a döntés változtatott meg
mindent.
Amikor még kislány
voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam
a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben,
amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt
különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam.
Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a
mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán
ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat,
önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy
villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a
kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.
Egy- akkor még
elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és
minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon
régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk
egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és
éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban,
rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, amik, ki
tudja mióta vágytak a szabadságra.
Kialudtak a
fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem,
nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis
erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár
rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl
hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.
Izgultam. Talán
még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az
egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves
utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most
ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Vegyes
érzések kavarogtak bennem. Ott áll Ő, a „valaki” és vele szemben én, a „senki”,
de hála Istennek, még mielőtt elkezdtem volna összeesküvés elméleteket
gyártani, odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint
előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már
úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem
tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az
Övé voltam. Forró, elviselhetetlen nyári éjszaka volt, nem hiába csak azon járt
az agyam, hogy a sminkem vajon az arcom melyik részén tartózkodik éppen. Sz
kézszorítása mindemellett még olyan hőfokra állította a testem, hogy
legszívesebben elmenekültem volna minél messzebbre, persze csak úgy, ha Ő is
jön velem. Mázlimra nem rohantam el, így nem kellett követnie.
Csendes volt, de
céltudatos. Tudta, hogy mit akar. Ott álltunk ketten a kivilágított Lánchídon
és a vizet néztük. Végül megszólalt, megkért, hogy nézzek rá. A lelkemig hatolt
azzal a tekintettel. Aztán hirtelen tündérmese, kacsalábon forgó palota,
tűzijáték, természeti katasztrófa! „Lennél a barátnőm?”…ÉN??? Az örök páratlan,
a lázadó szingli? Igen, ÉN és „Leszek.”, suttogtam olyan halkan, hogy talán
csak a számról tudta leolvasni a választ. Ezután magához húzott és percekig
csak ölelt, de olyan erővel és szenvedéllyel, hogy azt kívántam bárcsak ez a
pillanat örökké tartana.
Úgy gondoltam,
hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy
nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül
az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az
idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk
tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan
elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Legbelül éreztem, hogy sokkal több
minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban.
Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is.
Két haldokló
lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik
személyében. Én, egy gyenge, túlérzékeny, jelentéktelen embernek éreztem magam,
Ő pedig pont az ellentétem volt, kicsit sem precíz, a szabályok betartása még
viccnek is rossz volt neki, nem érdekelte semmi és senki véleménye. De ott,
akkor, összegabalyodott ez a két személyiség és az lett belőle, hogy kaptunk egy
olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amivel nem sok ember rendelkezhet élete
során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen
elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet.
Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje
nem volt helye rózsaszín ködnek.
Teltek a napok,
a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az
otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van
mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt
töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg
köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett:
SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő.
Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár
szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a
kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele
mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot
keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.
A kapcsolatunk
maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is
lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két
mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt
társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.
Félreteszem egy kicsit a
gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1
óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó
emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki.
Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy
kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz
megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis
gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is
lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki
kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De
ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5
kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő
Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként
nevelek.
Zenész
„feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden
pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de
élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a
beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem
a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk
4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete
kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam
az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez
sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös
jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a
zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a
sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé
a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és
eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval.
Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó
„férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de
hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy
látszik nem voltam megáldva.
Ha a rengeteg
próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a
kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek.
Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond
nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a
csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és
azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt
mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a
mostra koncentrálni.
Emlékszem,
voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt
csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy
mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében,
ketten. Más nem hiányzott belőle.
Követtünk el
elvetemült dolgokat, főleg a konyhában. Mindketten tudtunk főzni, de az unalmas
volt. Hagymaszeletelés közben inkább rókabajuszt húztunk a másik orra alá,
rántott hús készítése közben több volt a panír rajtunk, mint a husin. Ebből
kiindulva Gordon Ramsey szerint a főzési technikánk körülbelül egyenlő lehetett
a nagy nullával, ki is estünk volna a műsorából a legelső alkalommal. De kit
érdekelt a rend és a fegyelem, ha egyszer jónak lenni unalmas volt? Őrültnek
lenni pedig izgalmas, váratlan és meglepetésekkel teli.
Folyamatosan mosoly van az arcomon, ahogy ezek az apró dolgok eszembe
jutnak. Még a helyet és a helyzetet is jelentéktelennek tekintem, pedig éppen
az orvosomra várok a kórházban. Végignézek az embereken, mindenki megtört és
csendes, viselkedésük furcsa és zavart. Látszik, rajtuk a rosszulét.
Elkülönítem magam tőlük, pedig mégiscsak itt ülök közöttük. Akaratlanul is
közöm van hozzájuk, hiszen betegek, akárcsak én.
2011 decemberét
mindketten nagy izgalommal vártuk. Ez volt az első, közös születésnapunk.
Megterveztük az elejétől a végéig, mint egy Oscar-díj átadót. Egész estés élő
zenét szerveztünk a barátainkkal, meghívtunk mindenkit, aki egy kicsit is
számított az életünkben. Boldogan néztünk rajtuk végig, hogy ők igenis csak
miattunk vannak most itt. Aztán hirtelen teljes csönd lett és vak sötétség.
Felkapcsoltak egyetlen egy színpadi lámpát és csak Ő állt ott, egy mikrofonnal
a kezében. Énekelni fog? Ő? A basszusgitáros? Soha. Aztán mégis. A dal, amit
énekelt, a Fruzsi címet viselte. Ez egy saját dal, ami nekem szól, ami rólam
szól? Tőle, nekem? Igen. A könnyek patakokban kezdtek el ömleni a szemeimből.
Életemben soha nem kaptam még ilyen csodálatos dolgot, ami ráadásul teljesen az
enyém. Az enyém, mert a világon senki mást nem illet meg. Páratlan és gyönyörű
volt. Zokogva borultam Sz nyakába és fuldokolva, alig bírtam kinyögni, hogy
„Köszönöm.”
Akárhogy is
nézzük az összeköltözés szuper volt, abban a fél évben döntöttük el, hogy mi
márpedig együtt fogunk megöregedni. Megálmodtam az esküvőnket is, egy gyönyörű
kastélyban, Vera Wang ruhában az oltár előtt, szűk, baráti körben,
naplementekor. A szertartás után pedig irány a nászút. Olaszország, Verona. A
szerelem igazi városa, Rómeó és Júlia kicsiny hazája. Eldöntöttük azt is, hogy
szeretnénk egy kisbabát, egy Dorkát, ahogy mi hívtuk. J. Dorka Alíz. Egy szőke,
kék szemű hercegnőt, aki az apukája talpraesettségét és az anyukája szépségét
örökölte volna Sz szerint.
Aztán, mint a
nyári viharok többsége, olyan hírtelen jött a villámcsapás, hogy még a dörgésre
sem volt időm felkészülni. Egyik hajnalban, akkoriban szokásunk volt éjszaka
élni, egymás mellett feküdtünk és bámultuk a tévét, mint a szétzüllött
csövesek. Nagyon meleg volt.
Én kócos voltam,
az Ő szakadt pólójában fetrengtem és próbáltam álmosságot erőltetni magamra. Ő
boxerben feküdt mellettem és dohányzott, majd elnyomta a csikket és közölte,
hogy ő lefekszik. Rendben, de én mivel nem voltam fáradt, elővettem egy könyvet
és a hajnali félhomályban olvasni kezdtem. Egyszer csak megfordult Ő és magából
kikelve a szemem közé üvöltötte, hogy „Ha nem bírsz aludni, takarodj ki a
konyhába, ne engem zavarj!”. Azt hittem tarkón vágtak egy lapáttal. „Tessék???”
Nem kaptam választ. A szuszogása jelezte, hogy már alszik. Ültem az ágy szélén
megsemmisülten, a földet néztem. Lepottyant egy könnycsepp a padlóra, majd még
egy és még vagy több száz. Úgy sírtam, hogy egy hangomat nem lehetett hallani.
Nem értettem, igazából fel sem fogtam, mi is történt az előbb. Szerintem
álmodtam, de nem. Akkor hallucináltam, nem, azt sem. Ez megtörtént, ezt Ő
kimondta. Lassan felkeltem az ágyról, megkerestem a papucsomat és kicsoszogtam
a konyhába. Leültem egy székre és vártam. A könnyek folyama nem lassult, bár az
agyam szerintem még mindig nem értette mi és miért történik. Vártam, hátha
felébred, keres, eszébe jut mit mondott, kirohan a konyhába, magához ölel és
könyörögve kér bocsánatot. Lassan, órák múlva, már reggel tudatosult bennem,
hogy nem fog jönni. Felkeltem és visszamentem a szobába. Ugyanúgy aludt, ahogy
hagytam. Levettem az ágyról a párnám és a takaróm, megágyaztam magamnak a
földön és lefeküdtem. Már nem sírtam. Valami most már annál sokkal jobban fájt.
Talán a rengetek sírástól, ami fel sem tűnt, talán mert tényleg hulla fáradtnak
éreztem magam lecsuktam a szemem és rögtön el is aludhattam. Pár óra múlva
térhettem magamhoz, de a történések csak lassan másztak vissza a fejembe.
Résnyire nyitottam csak ki a szemem. Láttam, hogy ott ül az ágyon, felém
fordulva és valamit ír, aztán elindult felém a papírral, gyorsan lecsuktam a
szemem és alvást színleltem. Mellém tette a lapot, majd kiment a szobából.
Felültem és megnéztem mi az. Egy bocsánatkérő levél. „Pfff…”, ezt gondoltam
magamban. Igenis vérig voltam sértve és kapok egy levelet? Ahelyett, hogy
megvárja ,amíg felkelek és a szemembe mondja mindazt, amit olyan „csudiszépen”
megfogalmazott? Dühös voltam, leírhatatlanul. Legszívesebben a darabjaira
téptem volna azt a valamit és belenyomtam volna a képébe. Mintha csak
meghallotta volna a gondolataimat, megjelent az ajtóban. Ránéztem, vissza a
levélre majd teljesen beburkolózva a takarómba visszafeküdtem a földre. Nem
szólt semmit. „SZÓLALJ MÁR MEG!”, üvöltötte az agyam és a szívem egyszerre.
Semmi. Éreztem, hogy mellém fekszik és átölel. „Sajnálom…”, suttogta.
Nem válaszoltam.
A fejemben ide- oda cikáztak a gondolatok, a miértet keresve. Túlreagáltam? Nem
hiszem. Az első veszekedést nem lehet túlreagálni, azon át kell esni. Csak
talán nem ilyen durván…
Ennek ellenére
kicsit sem meglepő módon, kibékültünk erre rá vagy 5 percre és elraktároztuk
ezt az egészet „az elsőnek”. Sokáig nem is került szóba, csak aztán ha valami
megreped, onnan lassan kifolyik a víz. Így volt ez velünk és a kapcsolatunkkal
is.
Megint éjszaka van és megint egyedül ülök a szobámban. Napok teltek el
azóta, hogy utoljára írtam. Nem, mert nem tudtam volna miről, hanem mert
elérkeztem ahhoz a részhez, ahonnan ez az út csak lefelé vezet. Még most is
félek a gondolatoktól, az érzésektől, az élményekről, amik papírra fognak
kerülni. Azzal, hogy leírt szavakká formálom, véglegesítem őket. Viszont nincs
visszaút. Őszintén meséltem el minden szép és jót, akkor őszintén is fogok
tovább írni. A tündérmese véget ért, de a történet folytatódik.
Eltelt pár
hónap, minden szép és jó volt újra, csak az a törés keserítette meg néha az
életünket. Egy kicsit is necces helyzetben én már AZT vágtam a fejéhez. Talán,
mert túl gyorsan megbocsátottam, talán, mert vissza akartam neki adni azt az
érzést. Nem tudom. Ettől eltekintve jól megvoltunk az újabb törésig.
Sz anyukája és
öccse Budapestre költözött és felajánlották, hogy lakjunk velük. Nem is
gondolkodtunk rajta, rávágtunk egy „igen, rendben”- t. Nem kellett volna.
Egészen addig kettesben, nyugodtan, a szerető mamival nagyon jól elvoltunk. Nem
alkalmazkodtunk senkihez és ez fordítva is igaz volt. Nem voltak korlátaink,
kötelezettségeink. Aztán jött A KÖLTÖZÉS, pozitívan tekintettem a dologra, bár nem
tagadom féltem tőle, de Ő ,megnyugtatott, hogy nem lesz baj. Akkor még jó, ha
alig több mint fél éve voltunk együtt. Kicsit meredeknek éreztem a „költözzünk
össze a szülőkkel dolgot”. Viszont ahogy telt az idő tényleg megnyugodtam. A
saját szememmel láttam, hogy ez működhet. Működött is egy ideig, csak azt
egyikünk sem kalkulálta bele, hogy ekkora lakást segítenünk kell fenntartani
valahogy, nekünk meg se munkánk, se egy deka félretett pénzünk nem volt.
Ezerrel vetettük
bele magunkat az internet által adott lehetőségekbe. Bíztunk abban, hogy az én
„sok papírommal” és az ő szakmai tudásával beszakítunk majd két jó állást. Hát,
mint említettem, ez már itt nem volt tündérmese. Visszautasítások,
kihasználások, félreértések sora követte egymást. Lejjebb adtuk a mércét, már
mindegy volt, hogy mit és hol, csak dolgozhassunk. Teljes csőd. Engem még
csak-csak felvettek egy-egy helyre, de általában még a próbaidő lejárta előtt
kirúgtak. Ő szegény vért izzadt, de nem kellett sehova. Kétségbe voltunk esve.
Minden nap végére ott tartottunk, hogy nincs tovább, feladjuk. De erőt
merítettünk a másikból és reggel új erővel álltunk neki a dolgoknak. Közben Sz
anyukája állást kapott külföldön és mi, a kisöccsi és Sz bátyja maradtunk a
lakásban. Akkor ömlött a fejünkre minden. A főzés, a mosogatás, a takarítás, a
mosás, a háziállatok, a csekkek, a bevásárlás. MINDEN! Én voltam a legidősebb
és hát az egyetlen nő is, így amit csak tudtam próbáltam megoldani. Bár jórészt
felosztottuk a melót, a kisöcsi, M, kapta meg a háziállatokat, Sz a főzést és a
mosogatást, én a mosást és az apróbb dolgokat, amiket a pasik már nem képesek a
fejükben tartani. Bevásárolni együtt jártunk, jó buli volt. Úgy éreztem, kaptam
egy második otthont és szerettem benne az „anyuka” lenni, ha az igazi, B, nem
volt otthon. Szívesen és szeretettel csináltam meg mindent és segítettem ahol
csak tudtam, például M-nek verset tanulni vagy matek házit írni. B-vel is olyan
kapcsolatot alakítottam ki, mintha a második anyukám lett volna. Boldog voltam
velük. Elhagytam az eredetit, de kaptam egy másikat…
Aztán valami
megint elmozdult a helyéről és Sz-el állandóvá váltak a veszekedések általában
jelentéktelen dolgokat fokoztunk fel az egekig. Akkor gondolkodtam el azon
legelőször, hogy mi történik? Ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem.
Hazajöttem egy kis időre, csak pár napra és orvoshoz mentem. Kiderült, hogy
beteg vagyok. És ez a betegség onnantól kezdve mindenre rányomta a bélyegét.
Lassan és biztosan emésztett el belülről. Eltüntette a mosolyt az arcomról, a
hiperaktív „kismajom” üzemmódot és vitte magával a kapcsolatunkból is mindazt,
ami csak mozdítható volt. A megértést, a türelmet, a szenvedélyt és társaikat.
Onnantól kezdve egy másik ember lettem. Csak és kizárólag az volt a fontos,
hogy az én érzelmeim tiszteletben legyenek tartva és a lehető legnagyobb
nyugalomban lehessek egész nap. Amennyiben ezt nem kaptam meg kikeltem
önmagamból. Volt, hogy az éjszaka közepén üvöltöztem Sz-el, mint egy őrült,
volt, hogy magamról nem tudva, dühtől felrobbanva rohantam ki az utcára az
autók közé. Ártani akartam mindenkinek, de legjobban magamnak. Egy kukába való
szemétnek éreztem magam és ezt nem felejtettem el éreztetni senkivel sem a
családban. Valahol megnyomorítottam az ő életüket is. Akkor ment tönkre a
kapcsolatom B-vel. Ő is kiborult és szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, amiben
volt igazság, nem is kevés, de annál több volt az eltúlzott, erőszakos dolog.
Teljesen bezárkóztam ott, akkor, abban a pillanatban. Egy pillanat alatt
mindent eldöntöttem. Összecsomagoltam és megkérdeztem Sz-t velem tart-e.
Teljesen biztos voltam a válaszában így csak néztem és vártam, hogy mikor kezd
el csomagolni. De nem mozdult. Rám sem nézett. Kezdett belém furakodni a
gondolat…nem…az nem lehet…nem engedheti el Ő, Ő az egyetlen, a kezem most,
amikor a legnagyobb szükségem van rá. Pedig megtette. Csak ültünk egymás
mellett és én mosolyogtam, mint egy bolond. Azt hittem álmodom. Sz volt életem
szerelme és most elhagyott. Képtelenség.
Megérkeztek a
szüleim értem. Lepakoltuk a bőröndjeimet és…el akart köszönni, nem engedtem.
Lassan eltoltam magamtól és „Így könnyebb lesz.” mondattal beszálltam a
kocsiba. Kigördültünk a parkolóból és eszeveszetten, üvöltve, ordítva kezdtem
el bőgni. Egy pszichopata szállta meg a testem, testi fájdalmat akartam, téptem
a hajam, karmoltam a bőröm és csak kiabáltam. Nem hallotta már, akinek
címeztem, de nem érdekelt. Minden, MINDEN, amit én ebbe az egészbe vetettem,
egy nap alatt ment tönkre. Összedőlt, mint egy kártyavár, pedig olyan gondosan,
lépésről lépésre építettük föl. Olyan pontosan terveztük meg.
Beköszöntött a
hatalmas űr az életemben. Az, hogy újra otthon voltam, a szüleimmel, csak az
amúgy sem kicsi lelkiismeret furdalásomat növelte, mindamellett, hogy újra meg
kellett szoknom, EZ az otthonom.
Nem is emlékszem
pontosan, mikor köszöntött be az abszolút mélypont, de jó kezet fogtam meg,
Sz-ét. És hiába a legjobb barátom fehér tenyere volt a másik, nem kellett.
Eltelt pár nap
és a szenvedésem csak tovább fokozódott. Állandóan smsekkel és hívásokkal
zaklattam Sz-t, nem bírtam lemondani róla. Hogy is tehettem volna, amikor
szokás szerint megint nem kaptam választ a miértre? Gyenge voltam, alig éltem
már, ezért is adott akkora erőt, hogy sikerült rendezni a viszonyunkat és újra
egy pár lettünk. Szerintem az volt életünk legjobb döntése, csak sajnos azzal
sem tanultunk meg élni.
Az elmúlt idő
viharában ő végre kapott munkát Pesten én pedig itt vidéken. Így sajnos nem
volt kérdés a távkapcsolat. Nem is tudom, hogy nem merült fel bennem az, hogy
mi ezt nem fogjuk túlélni, hiszen három napnál többet soha nem töltöttünk távol
egymástól. Talán mert feltétel nélkül bíztam? A saját érzéseimben biztosan.
Napok helyett hetente láttuk egymást. Nem tudtuk megszokni. Furcsa volt, hogy
végre ott van a másik feled, akire volt, hogy 2-3 hetet vártál, furcsa volt,
hogy hallod a hangját, érzed az érintését. Kicsit vadidegen lett az egész. Az
sem segített rajtunk, hogy én egyre rosszabbul lettem a betegségemet tekintve
és állandó jelleggel ő volt a céltáblám. Bolond fejjel csodálkozom, hogy hogyan
is bírhatta ki ezt szegényem egyáltalán eddig. Mások egy hónap múlva sikítva
rohantak volna el a közelemből. Ő mégis tűrt. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Akkor már körülbelül két és fél hete nem láttuk egymást. Ő jött le hozzám.
Minden bajom ellenére nagyon vártam. Ő volt az egyetlen apró kis fénypont a
sötétben. De valami nem stimmelt. Próbáltunk beszélgetni, nem ment, próbáltuk
kimutatni egymás iránt az érzelmeinket, nem ment. Csak voltunk, mint két jó
barát, pedig legbelül iszonyatosan szerettük a másikat. Elfelejtettük milyen
volt régen, hogyan kell kimutatni az érzelmeinket, hogyan kell együtt nevetni
és együtt sírni. Idegenek voltunk a másik számára. Aztán hazament.
A következő
napokban rosszabbodott az állapotom és szinte állandóan sírtam. Éreztem ott
nagyon bent, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Aztán megcsörrent a
telefon, Sz volt az. Beszélni akart velem személyesen, de én már mindent
tudtam, így kikényszerítettem, hogy mondja el akkor és most. A pulzusom az
egekben, mint amikor megkérdezte leszek-e a barátnője, csak közben már oszlott
fel a rózsaszín köd, oldódtak a gombócok a torkomban és a pillangók sorban
hullottak el. Végül kimondta, vége. Akkor az volt a miért, hogy elege van a
veszekedésekből. Megalázkodtam. Megint. Könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem,
megváltozom, megteszek mindent, amit kér, csak maradjon velem. A gondolat maga,
hogy van nekem és létezik ezerszer jobb volt, mint úgy belegondolni bármibe is,
hogy nincs többé mi, csak Ő meg én. Hajthatatlan volt. Úgy váltunk el, hogy
szívből szerettük egymást, még akkor, abban a pillanatban is. Soha nem fogadtam
el a döntését, a mai napig sem…
Nehéz elhinni, hogy 1.5 év minden
öröme és fájdalma most már itt van leírva. Közel 1,5 hónap telt el azóta a
bizonyos nap óta. Semmi nem lett jobb érzelem fronton. Amikor csak akad hely
pár szabad gondolatnak, görcsbe rándul a gyomrom, ökölbe szorul a szívem és
megjelenik az a homályosan tündöklő könnycsepp. Minden egyes nap átélem ezt.
Olyan, mintha a rendes napi rutinhoz tartozna. Felkelsz, összerakod a szobád,
elmész dolgozni, hazaérsz, lefekszel és jön az utolsó periódus EZ a pillanat.
Ki akarod zárni, acélajtóval elválasztani a mostani életedtől, de addig-addig
dörömböl, amíg be nem engeded és akkor szétszaggat. Visszatartod a sírást, mert
ehhez már elég erős vagy, legalábbis azt hiszed. Közben pedig csak nem akarod
magad újra a porba alázni miatta.
Az eltelt idő
nem mellesleg fura kompromisszumra késztetett minket. Azóta is beszélő
viszonyban maradtunk, annak ellenére, hogy heti hét napból kettőn tutira egymás
torkának ugrunk. De valamiért nekünk ez jó így. Csak egy kicsit tudjunk arról,
hogy mi van a másikkal és máris jobb lesz a napunk. Lehet, hogy ez nem
egészséges dolog, de minket ez sem érdekel, ahogy anno sem érdekelt senki és
semmi véleménye. Beteges kapcsolatban vagyunk, életveszélyesen függünk a
másiktól, annak hangulatától, szavaitól, mindenétől. Mégis ezt az utat
választottuk és remélem mindketten hisszük, hogy ha nem is ÚGY találtuk meg
egymásban a párt, mint ahogy elterveztük, de egy életre szóló morbid barátságot
kötöttünk.
Én érzem, hogy
ez most jó lesz. Most működni fog. Együtt leszünk örökké, de mégsem. Külön kis
világunk lesz, csak kettőnknek. Könnyek és fájdalom nélkül. Érzem, hogy ha majd
egyszer újra találkozunk én újra az a mosolygós királylány leszek, Ő pedig a
gyermeki mosolyú, kisfiús zenész. Szeretlek SZ. Ezt soha ne felejtsd el.
Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat,
a megbecsült célok már régen elfogytak.
Nincs többé más, csak száraz alkonyat,
Nincs többé remény, mi visszaadja az
álmokat.
/UI: MINDENKIT megkérek, aki elolvassa ezt a jó pár oldalt, hogy ne ítélkezzen! Egyikünk felett sem! Az, hogy mi, hogyan történt a mi keresztünk és ezen részéhez senkinek, semmi köze NINCS! Köszönöm!/