Levelen Sz-nek...FULL!

Levelek Sz-nek

Könnyfelhő mögül olvasom e sorokat

A megbecsült célok már régen elfogytak.

Nincs többé más, csak száraz alkonyat,

Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem „annak” az ideje.

Történetem 2011 júniusában kezdődött. Friss diplomásként éppen kikerültem az egyetemről, nem érdekelt más csak a szabadság, a bulik, a haverok és minden dolog, amit az egyetemi évek alatt elmulasztottam. Nem voltam az a buliba járó típus, inkább otthon ültem és tanultam. Ennek ellenére, a megkönnyebbülés hatására, hogy VÉGE, szerettem volna elengedni magam egy kicsit. Ez a döntés változtatott meg mindent.

Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.

Egy- akkor még elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban, rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, amik, ki tudja mióta vágytak a szabadságra.

Kialudtak a fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.

Izgultam. Talán még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Ott áll Ő, a „valaki” és vele szemben én, a „senki”, de hála Istennek, még mielőtt elkezdtem volna összeesküvés elméleteket gyártani, odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az Övé voltam. Forró, elviselhetetlen nyári éjszaka volt, nem hiába csak azon járt az agyam, hogy a sminkem vajon az arcom melyik részén tartózkodik éppen. Sz kézszorítása mindemellett még olyan hőfokra állította a testem, hogy legszívesebben elmenekültem volna minél messzebbre, persze csak úgy, ha Ő is jön velem. Mázlimra nem rohantam el, így nem kellett követnie.

Csendes volt, de céltudatos. Tudta, hogy mit akar. Ott álltunk ketten a kivilágított Lánchídon és a vizet néztük. Végül megszólalt, megkért, hogy nézzek rá. A lelkemig hatolt azzal a tekintettel. Aztán hirtelen tündérmese, kacsalábon forgó palota, tűzijáték, természeti katasztrófa! „Lennél a barátnőm?”…ÉN??? Az örök páratlan, a lázadó szingli? Igen, ÉN és „Leszek.”, suttogtam olyan halkan, hogy talán csak a számról tudta leolvasni a választ. Ezután magához húzott és percekig csak ölelt, de olyan erővel és szenvedéllyel, hogy azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana.

Úgy gondoltam, hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Legbelül éreztem, hogy sokkal több minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban. Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is.

Két haldokló lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik személyében. Én, egy gyenge, túlérzékeny, jelentéktelen embernek éreztem magam, Ő pedig pont az ellentétem volt, kicsit sem precíz, a szabályok betartása még viccnek is rossz volt neki, nem érdekelte semmi és senki véleménye. De ott, akkor, összegabalyodott ez a két személyiség és az lett belőle, hogy kaptunk egy olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amivel nem sok ember rendelkezhet élete során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet. Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje nem volt helye rózsaszín ködnek.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.

A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.

            Félreteszem egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5 kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként nevelek.

Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.

Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.

Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle.

Követtünk el elvetemült dolgokat, főleg a konyhában. Mindketten tudtunk főzni, de az unalmas volt. Hagymaszeletelés közben inkább rókabajuszt húztunk a másik orra alá, rántott hús készítése közben több volt a panír rajtunk, mint a husin. Ebből kiindulva Gordon Ramsey szerint a főzési technikánk körülbelül egyenlő lehetett a nagy nullával, ki is estünk volna a műsorából a legelső alkalommal. De kit érdekelt a rend és a fegyelem, ha egyszer jónak lenni unalmas volt? Őrültnek lenni pedig izgalmas, váratlan és meglepetésekkel teli.

Folyamatosan mosoly van az arcomon, ahogy ezek az apró dolgok eszembe jutnak. Még a helyet és a helyzetet is jelentéktelennek tekintem, pedig éppen az orvosomra várok a kórházban. Végignézek az embereken, mindenki megtört és csendes, viselkedésük furcsa és zavart. Látszik, rajtuk a rosszulét. Elkülönítem magam tőlük, pedig mégiscsak itt ülök közöttük. Akaratlanul is közöm van hozzájuk, hiszen betegek, akárcsak én.

2011 decemberét mindketten nagy izgalommal vártuk. Ez volt az első, közös születésnapunk. Megterveztük az elejétől a végéig, mint egy Oscar-díj átadót. Egész estés élő zenét szerveztünk a barátainkkal, meghívtunk mindenkit, aki egy kicsit is számított az életünkben. Boldogan néztünk rajtuk végig, hogy ők igenis csak miattunk vannak most itt. Aztán hirtelen teljes csönd lett és vak sötétség. Felkapcsoltak egyetlen egy színpadi lámpát és csak Ő állt ott, egy mikrofonnal a kezében. Énekelni fog? Ő? A basszusgitáros? Soha. Aztán mégis. A dal, amit énekelt, a Fruzsi címet viselte. Ez egy saját dal, ami nekem szól, ami rólam szól? Tőle, nekem? Igen. A könnyek patakokban kezdtek el ömleni a szemeimből. Életemben soha nem kaptam még ilyen csodálatos dolgot, ami ráadásul teljesen az enyém. Az enyém, mert a világon senki mást nem illet meg. Páratlan és gyönyörű volt. Zokogva borultam Sz nyakába és fuldokolva, alig bírtam kinyögni, hogy „Köszönöm.”

Akárhogy is nézzük az összeköltözés szuper volt, abban a fél évben döntöttük el, hogy mi márpedig együtt fogunk megöregedni. Megálmodtam az esküvőnket is, egy gyönyörű kastélyban, Vera Wang ruhában az oltár előtt, szűk, baráti körben, naplementekor. A szertartás után pedig irány a nászút. Olaszország, Verona. A szerelem igazi városa, Rómeó és Júlia kicsiny hazája. Eldöntöttük azt is, hogy szeretnénk egy kisbabát, egy Dorkát, ahogy mi hívtuk. J. Dorka Alíz. Egy szőke, kék szemű hercegnőt, aki az apukája talpraesettségét és az anyukája szépségét örökölte volna Sz szerint.

Aztán, mint a nyári viharok többsége, olyan hírtelen jött a villámcsapás, hogy még a dörgésre sem volt időm felkészülni. Egyik hajnalban, akkoriban szokásunk volt éjszaka élni, egymás mellett feküdtünk és bámultuk a tévét, mint a szétzüllött csövesek. Nagyon meleg volt.

Én kócos voltam, az Ő szakadt pólójában fetrengtem és próbáltam álmosságot erőltetni magamra. Ő boxerben feküdt mellettem és dohányzott, majd elnyomta a csikket és közölte, hogy ő lefekszik. Rendben, de én mivel nem voltam fáradt, elővettem egy könyvet és a hajnali félhomályban olvasni kezdtem. Egyszer csak megfordult Ő és magából kikelve a szemem közé üvöltötte, hogy „Ha nem bírsz aludni, takarodj ki a konyhába, ne engem zavarj!”. Azt hittem tarkón vágtak egy lapáttal. „Tessék???” Nem kaptam választ. A szuszogása jelezte, hogy már alszik. Ültem az ágy szélén megsemmisülten, a földet néztem. Lepottyant egy könnycsepp a padlóra, majd még egy és még vagy több száz. Úgy sírtam, hogy egy hangomat nem lehetett hallani. Nem értettem, igazából fel sem fogtam, mi is történt az előbb. Szerintem álmodtam, de nem. Akkor hallucináltam, nem, azt sem. Ez megtörtént, ezt Ő kimondta. Lassan felkeltem az ágyról, megkerestem a papucsomat és kicsoszogtam a konyhába. Leültem egy székre és vártam. A könnyek folyama nem lassult, bár az agyam szerintem még mindig nem értette mi és miért történik. Vártam, hátha felébred, keres, eszébe jut mit mondott, kirohan a konyhába, magához ölel és könyörögve kér bocsánatot. Lassan, órák múlva, már reggel tudatosult bennem, hogy nem fog jönni. Felkeltem és visszamentem a szobába. Ugyanúgy aludt, ahogy hagytam. Levettem az ágyról a párnám és a takaróm, megágyaztam magamnak a földön és lefeküdtem. Már nem sírtam. Valami most már annál sokkal jobban fájt. Talán a rengetek sírástól, ami fel sem tűnt, talán mert tényleg hulla fáradtnak éreztem magam lecsuktam a szemem és rögtön el is aludhattam. Pár óra múlva térhettem magamhoz, de a történések csak lassan másztak vissza a fejembe. Résnyire nyitottam csak ki a szemem. Láttam, hogy ott ül az ágyon, felém fordulva és valamit ír, aztán elindult felém a papírral, gyorsan lecsuktam a szemem és alvást színleltem. Mellém tette a lapot, majd kiment a szobából. Felültem és megnéztem mi az. Egy bocsánatkérő levél. „Pfff…”, ezt gondoltam magamban. Igenis vérig voltam sértve és kapok egy levelet? Ahelyett, hogy megvárja ,amíg felkelek és a szemembe mondja mindazt, amit olyan „csudiszépen” megfogalmazott? Dühös voltam, leírhatatlanul. Legszívesebben a darabjaira téptem volna azt a valamit és belenyomtam volna a képébe. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, megjelent az ajtóban. Ránéztem, vissza a levélre majd teljesen beburkolózva a takarómba visszafeküdtem a földre. Nem szólt semmit. „SZÓLALJ MÁR MEG!”, üvöltötte az agyam és a szívem egyszerre. Semmi. Éreztem, hogy mellém fekszik és átölel. „Sajnálom…”, suttogta.

Nem válaszoltam. A fejemben ide- oda cikáztak a gondolatok, a miértet keresve. Túlreagáltam? Nem hiszem. Az első veszekedést nem lehet túlreagálni, azon át kell esni. Csak talán nem ilyen durván…

Ennek ellenére kicsit sem meglepő módon, kibékültünk erre rá vagy 5 percre és elraktároztuk ezt az egészet „az elsőnek”. Sokáig nem is került szóba, csak aztán ha valami megreped, onnan lassan kifolyik a víz. Így volt ez velünk és a kapcsolatunkkal is.

Megint éjszaka van és megint egyedül ülök a szobámban. Napok teltek el azóta, hogy utoljára írtam. Nem, mert nem tudtam volna miről, hanem mert elérkeztem ahhoz a részhez, ahonnan ez az út csak lefelé vezet. Még most is félek a gondolatoktól, az érzésektől, az élményekről, amik papírra fognak kerülni. Azzal, hogy leírt szavakká formálom, véglegesítem őket. Viszont nincs visszaút. Őszintén meséltem el minden szép és jót, akkor őszintén is fogok tovább írni. A tündérmese véget ért, de a történet folytatódik.

Eltelt pár hónap, minden szép és jó volt újra, csak az a törés keserítette meg néha az életünket. Egy kicsit is necces helyzetben én már AZT vágtam a fejéhez. Talán, mert túl gyorsan megbocsátottam, talán, mert vissza akartam neki adni azt az érzést. Nem tudom. Ettől eltekintve jól megvoltunk az újabb törésig.

Sz anyukája és öccse Budapestre költözött és felajánlották, hogy lakjunk velük. Nem is gondolkodtunk rajta, rávágtunk egy „igen, rendben”- t. Nem kellett volna. Egészen addig kettesben, nyugodtan, a szerető mamival nagyon jól elvoltunk. Nem alkalmazkodtunk senkihez és ez fordítva is igaz volt. Nem voltak korlátaink, kötelezettségeink. Aztán jött A KÖLTÖZÉS, pozitívan tekintettem a dologra, bár nem tagadom féltem tőle, de Ő ,megnyugtatott, hogy nem lesz baj. Akkor még jó, ha alig több mint fél éve voltunk együtt. Kicsit meredeknek éreztem a „költözzünk össze a szülőkkel dolgot”. Viszont ahogy telt az idő tényleg megnyugodtam. A saját szememmel láttam, hogy ez működhet. Működött is egy ideig, csak azt egyikünk sem kalkulálta bele, hogy ekkora lakást segítenünk kell fenntartani valahogy, nekünk meg se munkánk, se egy deka félretett pénzünk nem volt.

Ezerrel vetettük bele magunkat az internet által adott lehetőségekbe. Bíztunk abban, hogy az én „sok papírommal” és az ő szakmai tudásával beszakítunk majd két jó állást. Hát, mint említettem, ez már itt nem volt tündérmese. Visszautasítások, kihasználások, félreértések sora követte egymást. Lejjebb adtuk a mércét, már mindegy volt, hogy mit és hol, csak dolgozhassunk. Teljes csőd. Engem még csak-csak felvettek egy-egy helyre, de általában még a próbaidő lejárta előtt kirúgtak. Ő szegény vért izzadt, de nem kellett sehova. Kétségbe voltunk esve. Minden nap végére ott tartottunk, hogy nincs tovább, feladjuk. De erőt merítettünk a másikból és reggel új erővel álltunk neki a dolgoknak. Közben Sz anyukája állást kapott külföldön és mi, a kisöccsi és Sz bátyja maradtunk a lakásban. Akkor ömlött a fejünkre minden. A főzés, a mosogatás, a takarítás, a mosás, a háziállatok, a csekkek, a bevásárlás. MINDEN! Én voltam a legidősebb és hát az egyetlen nő is, így amit csak tudtam próbáltam megoldani. Bár jórészt felosztottuk a melót, a kisöcsi, M, kapta meg a háziállatokat, Sz a főzést és a mosogatást, én a mosást és az apróbb dolgokat, amiket a pasik már nem képesek a fejükben tartani. Bevásárolni együtt jártunk, jó buli volt. Úgy éreztem, kaptam egy második otthont és szerettem benne az „anyuka” lenni, ha az igazi, B, nem volt otthon. Szívesen és szeretettel csináltam meg mindent és segítettem ahol csak tudtam, például M-nek verset tanulni vagy matek házit írni. B-vel is olyan kapcsolatot alakítottam ki, mintha a második anyukám lett volna. Boldog voltam velük. Elhagytam az eredetit, de kaptam egy másikat…

Aztán valami megint elmozdult a helyéről és Sz-el állandóvá váltak a veszekedések általában jelentéktelen dolgokat fokoztunk fel az egekig. Akkor gondolkodtam el azon legelőször, hogy mi történik? Ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem. Hazajöttem egy kis időre, csak pár napra és orvoshoz mentem. Kiderült, hogy beteg vagyok. És ez a betegség onnantól kezdve mindenre rányomta a bélyegét. Lassan és biztosan emésztett el belülről. Eltüntette a mosolyt az arcomról, a hiperaktív „kismajom” üzemmódot és vitte magával a kapcsolatunkból is mindazt, ami csak mozdítható volt. A megértést, a türelmet, a szenvedélyt és társaikat. Onnantól kezdve egy másik ember lettem. Csak és kizárólag az volt a fontos, hogy az én érzelmeim tiszteletben legyenek tartva és a lehető legnagyobb nyugalomban lehessek egész nap. Amennyiben ezt nem kaptam meg kikeltem önmagamból. Volt, hogy az éjszaka közepén üvöltöztem Sz-el, mint egy őrült, volt, hogy magamról nem tudva, dühtől felrobbanva rohantam ki az utcára az autók közé. Ártani akartam mindenkinek, de legjobban magamnak. Egy kukába való szemétnek éreztem magam és ezt nem felejtettem el éreztetni senkivel sem a családban. Valahol megnyomorítottam az ő életüket is. Akkor ment tönkre a kapcsolatom B-vel. Ő is kiborult és szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, amiben volt igazság, nem is kevés, de annál több volt az eltúlzott, erőszakos dolog. Teljesen bezárkóztam ott, akkor, abban a pillanatban. Egy pillanat alatt mindent eldöntöttem. Összecsomagoltam és megkérdeztem Sz-t velem tart-e. Teljesen biztos voltam a válaszában így csak néztem és vártam, hogy mikor kezd el csomagolni. De nem mozdult. Rám sem nézett. Kezdett belém furakodni a gondolat…nem…az nem lehet…nem engedheti el Ő, Ő az egyetlen, a kezem most, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Pedig megtette. Csak ültünk egymás mellett és én mosolyogtam, mint egy bolond. Azt hittem álmodom. Sz volt életem szerelme és most elhagyott. Képtelenség.

Megérkeztek a szüleim értem. Lepakoltuk a bőröndjeimet és…el akart köszönni, nem engedtem. Lassan eltoltam magamtól és „Így könnyebb lesz.” mondattal beszálltam a kocsiba. Kigördültünk a parkolóból és eszeveszetten, üvöltve, ordítva kezdtem el bőgni. Egy pszichopata szállta meg a testem, testi fájdalmat akartam, téptem a hajam, karmoltam a bőröm és csak kiabáltam. Nem hallotta már, akinek címeztem, de nem érdekelt. Minden, MINDEN, amit én ebbe az egészbe vetettem, egy nap alatt ment tönkre. Összedőlt, mint egy kártyavár, pedig olyan gondosan, lépésről lépésre építettük föl. Olyan pontosan terveztük meg.

Beköszöntött a hatalmas űr az életemben. Az, hogy újra otthon voltam, a szüleimmel, csak az amúgy sem kicsi lelkiismeret furdalásomat növelte, mindamellett, hogy újra meg kellett szoknom, EZ az otthonom.

Nem is emlékszem pontosan, mikor köszöntött be az abszolút mélypont, de jó kezet fogtam meg, Sz-ét. És hiába a legjobb barátom fehér tenyere volt a másik, nem kellett.

Eltelt pár nap és a szenvedésem csak tovább fokozódott. Állandóan smsekkel és hívásokkal zaklattam Sz-t, nem bírtam lemondani róla. Hogy is tehettem volna, amikor szokás szerint megint nem kaptam választ a miértre? Gyenge voltam, alig éltem már, ezért is adott akkora erőt, hogy sikerült rendezni a viszonyunkat és újra egy pár lettünk. Szerintem az volt életünk legjobb döntése, csak sajnos azzal sem tanultunk meg élni.

Az elmúlt idő viharában ő végre kapott munkát Pesten én pedig itt vidéken. Így sajnos nem volt kérdés a távkapcsolat. Nem is tudom, hogy nem merült fel bennem az, hogy mi ezt nem fogjuk túlélni, hiszen három napnál többet soha nem töltöttünk távol egymástól. Talán mert feltétel nélkül bíztam? A saját érzéseimben biztosan. Napok helyett hetente láttuk egymást. Nem tudtuk megszokni. Furcsa volt, hogy végre ott van a másik feled, akire volt, hogy 2-3 hetet vártál, furcsa volt, hogy hallod a hangját, érzed az érintését. Kicsit vadidegen lett az egész. Az sem segített rajtunk, hogy én egyre rosszabbul lettem a betegségemet tekintve és állandó jelleggel ő volt a céltáblám. Bolond fejjel csodálkozom, hogy hogyan is bírhatta ki ezt szegényem egyáltalán eddig. Mások egy hónap múlva sikítva rohantak volna el a közelemből. Ő mégis tűrt. Egészen egy hónappal ezelőttig. Akkor már körülbelül két és fél hete nem láttuk egymást. Ő jött le hozzám. Minden bajom ellenére nagyon vártam. Ő volt az egyetlen apró kis fénypont a sötétben. De valami nem stimmelt. Próbáltunk beszélgetni, nem ment, próbáltuk kimutatni egymás iránt az érzelmeinket, nem ment. Csak voltunk, mint két jó barát, pedig legbelül iszonyatosan szerettük a másikat. Elfelejtettük milyen volt régen, hogyan kell kimutatni az érzelmeinket, hogyan kell együtt nevetni és együtt sírni. Idegenek voltunk a másik számára. Aztán hazament.

A következő napokban rosszabbodott az állapotom és szinte állandóan sírtam. Éreztem ott nagyon bent, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Aztán megcsörrent a telefon, Sz volt az. Beszélni akart velem személyesen, de én már mindent tudtam, így kikényszerítettem, hogy mondja el akkor és most. A pulzusom az egekben, mint amikor megkérdezte leszek-e a barátnője, csak közben már oszlott fel a rózsaszín köd, oldódtak a gombócok a torkomban és a pillangók sorban hullottak el. Végül kimondta, vége. Akkor az volt a miért, hogy elege van a veszekedésekből. Megalázkodtam. Megint. Könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, megváltozom, megteszek mindent, amit kér, csak maradjon velem. A gondolat maga, hogy van nekem és létezik ezerszer jobb volt, mint úgy belegondolni bármibe is, hogy nincs többé mi, csak Ő meg én. Hajthatatlan volt. Úgy váltunk el, hogy szívből szerettük egymást, még akkor, abban a pillanatban is. Soha nem fogadtam el a döntését, a mai napig sem…

            Nehéz elhinni, hogy 1.5 év minden öröme és fájdalma most már itt van leírva. Közel 1,5 hónap telt el azóta a bizonyos nap óta. Semmi nem lett jobb érzelem fronton. Amikor csak akad hely pár szabad gondolatnak, görcsbe rándul a gyomrom, ökölbe szorul a szívem és megjelenik az a homályosan tündöklő könnycsepp. Minden egyes nap átélem ezt. Olyan, mintha a rendes napi rutinhoz tartozna. Felkelsz, összerakod a szobád, elmész dolgozni, hazaérsz, lefekszel és jön az utolsó periódus EZ a pillanat. Ki akarod zárni, acélajtóval elválasztani a mostani életedtől, de addig-addig dörömböl, amíg be nem engeded és akkor szétszaggat. Visszatartod a sírást, mert ehhez már elég erős vagy, legalábbis azt hiszed. Közben pedig csak nem akarod magad újra a porba alázni miatta.

Az eltelt idő nem mellesleg fura kompromisszumra késztetett minket. Azóta is beszélő viszonyban maradtunk, annak ellenére, hogy heti hét napból kettőn tutira egymás torkának ugrunk. De valamiért nekünk ez jó így. Csak egy kicsit tudjunk arról, hogy mi van a másikkal és máris jobb lesz a napunk. Lehet, hogy ez nem egészséges dolog, de minket ez sem érdekel, ahogy anno sem érdekelt senki és semmi véleménye. Beteges kapcsolatban vagyunk, életveszélyesen függünk a másiktól, annak hangulatától, szavaitól, mindenétől. Mégis ezt az utat választottuk és remélem mindketten hisszük, hogy ha nem is ÚGY találtuk meg egymásban a párt, mint ahogy elterveztük, de egy életre szóló morbid barátságot kötöttünk.

Én érzem, hogy ez most jó lesz. Most működni fog. Együtt leszünk örökké, de mégsem. Külön kis világunk lesz, csak kettőnknek. Könnyek és fájdalom nélkül. Érzem, hogy ha majd egyszer újra találkozunk én újra az a mosolygós királylány leszek, Ő pedig a gyermeki mosolyú, kisfiús zenész. Szeretlek SZ. Ezt soha ne felejtsd el.

Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat,

a megbecsült célok már régen elfogytak.

Nincs többé más, csak száraz alkonyat,

Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

/UI: MINDENKIT megkérek, aki elolvassa ezt a jó pár oldalt, hogy ne ítélkezzen! Egyikünk felett sem! Az, hogy mi, hogyan történt a mi keresztünk és ezen részéhez senkinek, semmi köze NINCS! Köszönöm!/