Álomcsapda 2.

Most:
Emberek kiabálásának foszlányai, léptek rohanó zaja, tárgyak csörömpölése, kapkodás. Mary megpróbálta kinyitni a szemét, de a vakító fény és a valóság tudata nem engedte. Ő ugyanis, más balesetet szenvedett emberrel szemben, tudta nagyon jól, hogy hol van. Elmesélte neki egy kislány– Boo- akivel Mary, szerinte legalábbis, a baleset utáni eszméletlen állapotban beszélt. Boo elmondta neki, hogy ahová most visszaküldi őt, az nem a valóság, csak egy álom, de szükséges ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, hogy el tudjon szakadni attól a világtól, amely folyamatosan gyötri és rémálmokkal kínozza őt. A kislány azt is közölte, hogy amikor „odaát” lesz, rá, Boo-ra valószínűleg rosszként, démonként fog tekinteni, aki nem hagyja, hogy élje a saját életét, nem engedi, hogy boldog legyen és elzárja őt mindentől és mindenkitől, akitől szeretetet kaphat. Ezért cserébe, biztosítékként odaadta Mary-nek a plüssmaciját, hogy az majd tudni fogja, mikor kell felébredni és visszahozza őt a valóságba, hozzá.

Akkor:
Az egyre felgyülemlő feszültség és kétségbeesés elől a lány a folyamatos alvásba menekült, alig járt be órákra, nem foglalkozott magával sem. Napról napra, pillanatról pillanatra élt. Utálta az ébrenlét minden egyes percét, altatókkal és más antidepresszánssal küzdött az annyira gyűlölt állapot ellen. Álmodni akart, mert álmában boldog volt.
Amikor először álmodott Boo-val egy kihalt havas tájon sétált, hideg volt, bár ő még sem fázott. Csodálta a tájat és annak minden nyugodt, megdermedt apró részletét. Akkor pillantotta meg a nagy téglaházat, a semmi közepén, az emeleti ablakban egy fehér ruhás, tejföl szőke hajú kislánnyal. A kislány csak állt ott és őt nézte, tekintetéből sugárzott a szeretet és a melegség. Mary-t megrémítette a látvány. Soha nem szerették és most itt ez a kislány és így néz rá. Közelebb ment a házhoz, az ajtó kicsapódott és a kislány a nyakába vetette magát.
- Mama, hoztál ajándékot?- kérdezte.
- Tessék?- Mary nem hitt a fülének. Mama?- Te ki vagy?- kérdezte a lánytól.
- Mama, jajj de vicces vagy, én vagyok az, Boo!
Boo…Mary-t így is az ájulás kerülgette, de, hogy lenne egy lánya, akit Boo-nak hívnak? Kizártnak tartotta. Aztán ráeszmélt, hogy csak álmodik. Persze, csak ez lehet az igazság. Ez csak egy álom, felébred és minden újra olyan lesz, mint régen. Unalmas, fájdalmas, visszataszító és gyűlölt.
Ekkor Mary meggondolta magát és belement a játékba. Eldöntötte, hogy ez, itt, most, bármi is legyen, százszor jobb, mint az élete.
- Ne haragudj Kicsim- felelte Mary- elbambultam, persze, hogy hoztam ajándékot. Egy ilyen gyönyörű kicsi ördög mindent megérdemel. A legszebbet hoztam el, ahogy kérted. – előre vette a hátizsákját, ami addig, legalábbis Mary szerint, biztosan nem volt rajta, és kutakodni kezdett benne. A keze valami puhát érzett, megfogta és kivette. Boo izgatott sikítozásban tört ki.
- Mama, ez ugye Gabrielé??? Ugye az övé? Mond, hogy az övé! Könnyen megölted ugye? Én tudom Mama, mert te vagy a legügyesebb vadász!
Vadász? Gabriel? Mary egy arany madártoll szerű valamit tartott a kezében, amit Boo legnagyobb örömére, végre átadott neki. A kislány ujjongva szaladt a hóban a ház felé, kezében lóbálva az aranytollat. Mary utána indult és közben a tájat fürkészte. Aztán Boo visszajött, immár a toll nélkül...

folyt.köv.