music3.

Nos, úgy érzem ideje lenne leírni ezt a kategóriámat is, ami a Top 10 kedvenc rock zenémet tartalmazza. Első ránézésre elég unalmasnak tűnhet, de számomra nem az. A legtöbbjük már évek óta a legnagyobb kedvencem, ilyen örökérvényű lista ez. Több szám eléggé érzelmes, nyálas, csöpögős, de pont ezért vonzanak ennyire. Ebből a 10 számból lehet a legjobban megismerni engem, mintha egy napló lenne...van itt a rock mindenféle alfajából zene, ez is mutatja, hogy milyen mindenevő vagyok!:D

1. My Chemical Romance- Helena
2. Atreyu- Storm to pass
3. Lostprophets- Where we belong
4. 30 Seconds to Mars- The kill
5. Escape The Fate- You are so beautiful
6. Papa Roach- Forever
7. Mindless Self Indulgence- Never wanted to dance
8. The Pretty Reckless- Just tonight
9. Bullet For My Valentine- Forever and always
10. Semi Precious Weapons- Leave your pretty to me

the best day ever.

2010. november 07.
Életem legszebb napja, legalábbis az eddigi 23évem alatt.
Ezt a bejegyzést, már rögtön másnap meg kellett volna írnom, amikor még minden annyira friss volt,h szinte életre kelt bennem. De nem...mert akkor ez most úgy nézne ki, hogy: úristeeeeeen, jézusoooooooom, extázis, halál, sírás, öröm, stb...ezt fel kellett valamennyire dolgozni. Ez nem csak egy élmény, ez AZ ÉLMÉNY volt.
Ha kicsit visszamegyünk az időben, először a tvben láttam meg, szép volt nagyon, kis szőke, extravagáns csaj és valami baromi jól énekelte azt a számot, hogy Just Dance. Fülbemászó volt, olyan igazi party sláger, minden úgy ahogy kell, egyben. Különösebben nem érintett meg, csinos kislány, egy slágeres előadó, így hittem én, aztán eltelt pár hónap és robbant a Poker Face. Onnantól fogva ez a "kislány" lett az egyik példaképem.
Teltek a hónapok, az évek, minden csak úgy simán, amikor jött az a bizonyos sms, hogy koncert, Budapesten, novemberben...komolyan mondom, hogy nem hittem el. Látnom kellett a saját szememmel a cikkeket, mert azt hittem, hogy ez csak valami rossz vicc. De nem az volt...első gondolatom, miután magát a hírt feldolgoztam, hogy jegyet kell szereznem, MOST! Eléggé nehézkesen ugyan, de sikerült és onnantól fogva, pontosan május 10-től csak ezt a napot vártam.
Reggel úgy ébredtem, hogy aham, este koncert, jó...szerintem magam sem hittem el, hogy eljött ez a nap. Aztán ahogy teltek az órák lassan tudatosult bennem, hogy hova is készülök. Onnantól fogva aztán nem volt megállás, úgy éreztem magam, mint aki szerelmes...pillangók repkedtek a gyomromban, egy falatot sem bírtam lenyelni, a hangom szinte remegett és állandóan elkönnyeztem magam.
Aztán az Aréna előtt állva elmúlt minden, hogy a 10-től lévő visszaszámlálásnál egyszerre törjön ki belőlem újra, a többi, több mint 10.000 emberrel együtt. 10-9-8-7-6-5-4-3-2-1...Dance in the dark...és ott állt Ő, alig pár méterre tőlem. Fogalmam sincs, mi lehetett az arcomra írva akkor, de lehetséges, hogy egyesek őrültnek hittek, nem tudom, ez valahogy kiesett. Csak arra tudtam gondolni,h feldolgozzam azt, amit látok, hogy nem álmodom és ez tényleg megtörténik.
2 órán keresztül próbáltam elhinni, hogy az álmok igenis valóra tudnak válni és nekem az egyik most sikerült. Maga a hangulat, a díszletek, a táncosok, a show mindent megért.
A koncert végén kábulat szerűséggel botorkáltunk kifelé, mintha mindenki valamilyen drog hatása alatt lett volna. Talán csak az adrenalin tette, de tényleg úgy éreztem, hogy nem vagyok magamnál, csak megyek arra, amerre a többiek és folyamatosan pörgetem magamban a képeket, hogy véletlenül se felejtsek el semmit. Bár ez a félelem alaptalan, hiszen szinte belém égette magát az egész, csináltattam magamnak egy belső tetoválást, ami örökké emlékeztetni fog erre a napra.
Kint a levegőn tisztult ki a fejem, legalábbis annyira, hogy a kocsihoz érve elsírtam magam és úgy ugrottam apukám nyakába, legalább 10x elismételve, hogy köszönöm...nélküle és anyukám nélkül nem lehettem volna ott. Ez volt a 23év legjobb születésnapi ajándéka. Köszönöm anyu és apu, szeretlek titeket!<3
És köszönöm neked Mother Monster, LADY GAGA, hogy lehetővé tetted ezt nekünk, itt, ebben a kicsi országban is. KÖSZÖNÖM!
Your little monster.<3

music2.

A mai nap listája a "bárhol, bármikor felpörgök" csoport. Ezek azok a dalok, amiket ha meghallok hiperaktív leszek.:D Általában az itt lévő számok elég gyorsan cserélődnek, ebből is látszik, hogy ez a kategória csak a pillanatnyi hangulatomat tükrözi, túl sablonos zenék ahhoz, hogy igazából is megfogjanak. Kivéve az elsőt, mert ha ciki, ha nem, IMÁDOM Adam Lambert-et!:D És a Cinema Bizarre-t is...jó, hogy most saját magam cáfolom meg, de mindegy!:D
Szóval ha éppen nem depóztok és szeretnétek pár laza, bulizós számot, akkor íme az én Top 10-em!:D

1-Adam Lambert- For your entertainment
2-David Guetta- Memories
3-Christina Aguilera- Not Myself Tonight
4-Basshunter- Saturday
5-Lady Gaga- Poker Face
6-Sash- Raindrops
7-Cascada- Miracle
8-Cinema Bizarre- I Came To Party
9-Barracuda- Where Is The Love
10-Katy Perry- I Kissed A Girl

music1.

Nem olyan régen átolvastam az egész blogot és rájöttem,hogy egy kicsit kézzelfoghatóvá kéne tennem,hogy ne érezzétek úgy,hogy egy teljesen depressziós ember naplójában kutakodtok!:D Bár arról nem tehetek,hogy ha éppen jól érzem magam,akkor nincsenek összetett és ironikus gondolataim...csak a szomorú és a rossz dolgokból lehet tanulni,legalábbis én azokból tudok,ezért rágódom mindig mindenen annyit.
Na de a lényeg: csináltam három top 10-es zenei kategóriát,ahol összegyűjtöttem a "leges-leges" számaimat. Ma a szerelmes,fájdalmas,szomorú,egyedül vagyok a világban,fáj az élet kategóriát írom le...ezekről a számokról azt kell tudni,hogy sokuk már évek óta a kedvenceim közé tartozik és mindig ezeket veszem elő,ha éppen magamba zuhanós kedvem van. Lesznek közöttük amiket biztosan sokan ismertek és lesznek amiket talán csak néhányan,de mindenkinek ajánlom őket,hallgassátok egészséggel!:D

1-My Chemical Romance- Disenchanted
2-Nickelback- Far Away
3-Hinder- Better Than Me
4-Simple Plan- Untitled
5-Secondhand Serenade- Fall For You
6-Adam Lambert- Whataya Want From Me
7-Daughtry- Life After You
8-HIM- Funeral Of Hearts
9-Pink- Who Knew
10-Snow Patrol- Chasing Cars

nincs idő.

Éreztétek már azt, hogy éjjel nem bírtok elaludni, mert féltek, hogy valami kimaradt a másnapi teendőkből és folyamatosan azon kattog az agyatok, hogy mit felejthettetek el? Nos, én a hosszú és kivételen szuper nyári szünetem után csak ezt érzem... Nem látok a dolgaim végére, de még csak a heti teendőknek sem, úgy érzem magam, mint akit a gondolatai tartanak csapdában, nem tudok tőlük megszabadulni fél percre sem. Folyamatosan, reklám nélkül pörgetem az eseményeket a fejemben pillanatnyi szünet nélkül. Megbolondultam.
Kapkodok reggel, kapkodok napközben és meglepő módon este, sőt sokszor még késő éjjel is. A könyvkupacok méteres sorokban állnak mellettem, a dolgozatok listája leér az asztalról, nyelvvizsga, szemináriumi dolgozatok, szakdolgozat, államvizsga...ÓMÁJGÁD! Kilenc hónap tömény betűk, szavak és mondatok, megállás nélküli sorokban.
Mindig azzal éltem túl mindent, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Most is ezzel próbálom nyugtatni magam, hogy ha egyszer lediplomáztam, akkor vége lesz, de úgy, hogy nemcsak egy nyár hosszára, hanem örökre. Csak kilenc hónap és kiléphetünk végre az életbe, ahol talán gyorsan kiderül, hogy megérte e ez a sok minden, ami annyi álmatlan éjszakát okozott...
Ezúton is sok sikert és kitartást minden sorstársamnak, akik hozzám hasonlóan űrlénynek érzik magukat a dolgok súlya alatt és akik szintén velem egyszerre fognak világot megváltani júniusban!:)

túl sok.

Túl sok bennem az érzelem és ez rossz. Meghatározzák önmagukat és egymást is, befolyásolnak mindent, ami körülöttünk van, de igazából semmire sem jók...egyszer boldog vagy, egyszer szomorú, ennek mi értelme van???
Jelenleg a két végpontom között tengődök, nem tudom eldönteni merre dől jobban a mérleg. Belegondolva ez is ugyanolyan kellemetlen, mintha túláradna bennem a jó vagy a rossz. Nyűgös vagyok és céltalan. Ez nem élet, vagy ha az, akkor nem helyes. De mit számít ez ma már? Mikor az emberek többsége kegyetlenül átgázol a másikon saját, legtöbbször semmit sem érő céljai érdekében? Van egyáltalán még önzetlen dolog ebben a világban?
Undorítónak látok MAJDNEM mindent és mindenkit. Pókerarccal nézem mit tesztek egymással és vadul vigyorgok, ha egyikőtök elbukik...bárcsak követnétek egymást a világ pokoljába, ahonnan nem tudnátok visszajönni soha többet és ahol szembesülnétek saját ocsmányságotokkal és mindennel, amit valaha másokkal tettetek. Saját ketrecetek lenne, mint egy állatkertben. Az emberek bámulnának, megvetnének, ujjal mutogatnának rátok.
Látjátok...mondtam, hogy nincs köztes állapot...egy perc elég volt ahhoz, hogy a semmiből a harag felé mozduljak. Nem tudunk hazudni, hiába próbálunk, egyetlen egy embernek lehetetlen, önmagunknak.

csak fáj.

Újra és újra ugyanazok a dolgok ismétlődnek...ha egyszer nagyon jól érzem magam,akkor jön valaki,vagy valami,aki/ami megint visszaküld a nullára. Mi értelme van felállni,ha úgyis megint ugyanaz lesz a vége? És ne mondjátok,hogy nem...mindenki élete más,mindenki másként él meg dolgokat,máshogy kezelitek a rosszat és másként élitek meg a jót. Nem láttok bele a fejembe,nem gondolkodtok az én nézeteim szerint,így nem tudhatjátok azt sem,hogy ha én azt mondom elég volt,akkor az ott és akkor annyi.
Éveken át próbáltam legyőzni ezt a negatív szemléletet és előítéletek nélkül állni a dolgokhoz,de mindig, újra és újra belátom,hogy nem megy...akármennyire is próbálom nem tudok az a tipikus "szarokbeleazéletbeésszarokrádis" ember lenni. Szeretek segíteni másokon,ha tudok,szeretek ott lenni,ha kell és támogatni,ha már ti is úgy érzitek,h vége. Úgy látszik nekem ez jutott,azért élek,hogy másokat megpróbáljak jobbá tenni. Ez így nagyon szép dolog lenne,de sajnos nem igaz...akárhányszor csak adtam,támaszt nyújtottam vagy önzetlenül szerettem mindig én jártam rosszul. Annyiszor és annyian eldobtatok már,vagy csak csúnyán kihasználtatok...és a legtöbbetek észre sem veszi ezt,nem látja,hogy mennyire fáj,hogy legszívesebben ordítanék,de nem teszem,hogy azzal se ártsak nektek.
Tegnap még azt éreztem érek valamit,talán kicsit többet,de ma megláttam,hogy nem...te is csak egynek kezelsz a sok közül. Egyszer azt mondtad szeretsz,de már nem tudom,hogy igaz volt e. Te igazi vagy egyáltalán? Miért vagy itt,ha mégsem kérsz belőlem? Mit akarsz még?

tavasz.

Mindig jó érzés,amikor az ember képes maga mögött hagyni dolgokat,új fejezetet nyitni az életében,új emberekkel körülvenni magát és új célokért élni. Ilyenkor úgy érezzük,mintha újjászülettünk volna egy másik,teljesen új világba. Néha mi okozzuk magunknak ezt a változást,néha magától történik meg,de mindenképpen jó. Velem is megtörtént ez nemrégiben és most jutottam el oda,hogy minden tekintetben múltként tudom kezelni. Újrakezdtem és mondhatom,hogy boldog vagyok,újra tudok nevetni és ami a legfontosabb,szeretni.
Mindig mindenki úgy ismert,mint azt az embert,aki a végletekig küzd valamiért és soha nem adja fel,ez történt most is. Küzdöttem azért,nem keveset,hogy visszakapjam a saját életem. Nem,ez rossz kifejezés,ez nem a sajátom,mert soha nem volt ilyen. Most úgy érzem sokkal jobb.
Visszakaptam nagyon sok régi barátot és szereztem nagyon sok újat. És persze megmaradtak a kitartó régiek is,akik annyi mindent átéltek már velem és annyi minden rossz dolog után sem hagytak el. Boldoggá tesz maga a tudat,hogy van kihez fordulnom,van kinek segítenem.
Köszönettel tartozom neked Zsú,aki mellettem voltál végig,amíg nem tudtam önmagam lenni,amíg nem tudtam élni,támaszom voltál éjjel-nappal. Köszönöm neked Viki,aki elviselted az állandóan kitörő égető haragot,amit a legtöbbször a te nyakadba zúdítottam,az állandó hangulat ingadozásokat,a gonosz és bosszúért kiáltó fájdalmas megnyilvánulásokat. Köszönöm neked Johnny,aki még a távolból is erőt sugárzol,miattad nem adtam fel soha. Remélem jól vagy,nagyon hiányzol. Köszönöm neked Roli,aki még viszonylag új vagy az életemben,de mindig mosolyt csalsz az arcomra és megvigasztalsz ha éppen arra van szükségem. Őszintén és feltétel nélkül szeretlek titeket. Köszönöm,hogy itt vagytok és vigyáztok rám.

interjú a vámpírral.

"Halandó voltam,amíg meg nem kaptam halhatatlan csókodat."
Sötét gondolataim vannak,manapság egyre több és több...ilyenkor a legjobb szintén sötét filmeket nézni,valami túlvilágit,ami kiragad ebből a hagyományos földi mocsokból,ahol nap mint nap kötelező élni. Nem szeretem ezt a világot,lehet,hogy én vagyok túl álmodozó,vagy túl más,de ez nem nekem való hely. Nagyon sokszor érzem azt,hogy el vagyok tévedve. Valahol rossz irányba fordultam,amikor a leendő életem felé kellett haladni azon a bizonyos úton. Nem érzem magam idevalónak...és sokan szintén ezt is éreztetik velem kapcsolatban. Nem vagyok közéjük való,mert ők is tudják,érzik,hogy más vagyok. Igazából hozzám hasonló természetű emberrel mégcsak nem is találkoztam...többen azt hiszik ismernek,de még csak az alap dolgokat sem tudják rólam,sokan ismernek valamennyire,de ez nekem semmit nem jelent,páran ismernek egész jól,de ez nekem szintén semmi,néhányan...4-5-6 ember egészen sokat tud rólam,ők már jelentenek nekem VALAMIT,hiszen barátok...legalábbis azt hiszem...és van 1-2-3 ember,akiért az életemet is odaadnám. Ők a minden és pont. Annak ellenére,hogy általában mellettem senki nem marad meg hosszabb távon,magyarázva az előbb---> nem tudják hova tenni a jellemem,a viselkedésem---> ők talán már nem hagynak el. Viszont semmit sem szabad elkiabálni,tanultam a hibáimból.
Visszatérve a címre...Interjú a vámpírralt nézek. Számomra tökéletesen megfelelő világ lenne ez. Eltekintve a vámpíroktól és nézve magát a kort...fájdalmasan kapaszkodok valami olyanba,ami már a múlt és sosem jön vissza. Ilyen világot szeretnék,ahol nem érezném ezt,amit itt és most,otthont akarok magamnak. Ez viszont butaság...az ember olyan lény,amely képes alkalmazkodni,csak idő kérdése. Ha ember vagyok nekem is sikerülni fog...de mi van ha nem?
"Harcban állok mindennel,így volt ez mindig."

end.

Sok sztorival vagyok még adós,de sok minden történt mostanában,amiért muszáj volt meghoznom ezt a döntést. Azt ígértem,hogy a blogban az életemről olvashattok majd,pontosabban a múltamról. Most viszont ezt a sorozatot megszakítom,lezárom az eddigi történetet,pont azzal,amit az utolsó bejegyzésben olvashattatok...
Vége lett ennek a "legendás" barátságnak és így vége lesz a blognak is,mielőtt elkezdődött volna benne a közös életünk. Ez így van rendjén. Reményteli és boldog pillanatokról kéne írnom a következő részekben,de úgy érzem,hogy ez a jelenlegi érzelmeim alapján lehetetlen. Most csönd van és hideg,magányosság,egyedüllét és tél. Imádom a telet,a havat...de ez a tél más,mert ez bennem van,megfagyasztotta a szívemet és az összes más dolgot is,jégcsapok csüngenek mindenhonnan.
Hogy bánt e ez az egész? Nem. Mindketten tudtuk már egy ideje,hogy ez lesz a vége,ez meg fog történni. Bűn lett volna még ennél is tovább halasztani. Jelenleg csak haragot érzek. De minden érzelem múlandó, így ez is csak ideiglenes állapot. Amint újra tavaz lesz, elolvad ez a jégcsap is.
Úgy érzem,hogy a blogot ennek ellenére nem törlöm,mert ami benne van,mind igaz és mind én vagyok/voltam. Lezártam jelenlegi állapotát,a továbbiakban szeretném a hagyományos dolgok szerint folytatni és az elmúlt hetekhez viszonyítva többet írni.

7

Tudom,tudom,jó régen írtam és ezért utólag is bocsánat,de most igyekszem bepótolni a lemaradást.
A középsulis éveknél tartottam...menjünk is vissza újra oda.
Most átgondoltam azt a négy évet,azt,hogy mi maradt meg belőlük,mire gondolok vissza szívesen...arra jöttem rá,hogy úgy igazából semmire.A tanárok eltűntek teljesen,semmi közöm hozzájuk,ahogy az osztálytársak nagy részéhez sem,sőt,még az ottani barátaimhoz sem.Úgy,ahogy voltak eltűntek teljesen.Egyetlen egy ottani barátnőmmel beszélgetek még néha,de az ő élete és az enyém is másfelé indúlt el azóta.Kimondhatom,hogy már nem vagyunk barátok,nem is ismerjük a másikat.
Azt szokták mondani,hogy a gimi meghatározó 4 év egy ember életében...hát nekem nem osztott,nem szorzott,megcsináltam,mert meg kellett,de ennyi.Nem lettem tőle pozitív dolgokkal gazdagabb,maximum csak az ellenkezője.
Sok apró dolgot el lehetne még itt mondani,de úgy érzem nincs értelme...inkább ugorjunk...
A középsuli után,vagyis még közben,felvételiztem ugyan különböző egyetemekre,de akkor még nem sikerült egyik sem,így egy OKJ-s tanfolyamot választottam Zalaegerszegen.Ez megint csak olyan tipikus nesze semmi,fogd meg jól dolog volt.Egyetlen előnye,hogy kegyetlenül az emberbe tolták az angolt,az összes tudásom innen származik,hiába tanították elméletben már előtte 4évig...
Az 1éves tanfolyam után elkezdtem egy újabb,újságírói sulit Székesfehérváron.Na erről a 2évről végre elmondhatom,hogy igenis VOLT értelme.Na de nem tanulás szempontjából,ne értsük félre egymást,hanem tapasztalatilag és érzelmileg egyaránt.Rengeteg jó élménnyel gazdagodtam ott.A kezdeti nehézségek után-új hely,új emberek-már játék volt az egész.Élveztem minden napot,amit ott tölthettem.Hogy miért is?
Életem legjobb barátját ismertem meg itt,aki azóta is olyan számomra,mintha a testvérem lenne,sőt...több annál.Ő nekem minden,amit egy ember csak kívánhat,például akkor ha magányos,ha szomorú,ha boldog vagy,ha bármilyen érzelem túlbuzog benned.Ő az akivel bármelyiket meg lehet osztani bármikor.Ha kell felhívhatod az éjszaka közepén,vagy elrángathatod vásárolni amikor éppen kedved van, ha boldog vagy veled együtt örül,ha szomorú vagy,akkor veled együtt sír.Leírhatatlan mindaz az érzelem,amit kivált belőlem...az önzetlen szeretet,ami ő maga...amit mindig is kerestem.Köszönöm,hogy már 4éve itt vagy velem.Nina.(L)
...folyt.köv.

6

Az általános suli utolsó évében el kellett döntenünk,merre szeretnénk tovább tanulni.Mindennél jobban vártam már ezt a napot,hogy végre kiszabaduljak az annyira utált környezetből és új helyen,új lappal kezdhessek mindent.
A középiskolák nagy része,ahová az itteni gyerekek jelentkeztek,itt volt nem messze,a szomszéd városban.Úgy voltam vele,hogy jelöljünk meg mindent,ami csak egy kicsit is érdekel.Így első a helyre az ország egyik legmenőbb gimije került,igen ott van azon a bizonyos listán,nevet nem írok,a másodikra egy kicsivel gyengébb,de még mindig jó hírű szintén gimnázium,a harmadikra pedig csak megnyugtatásképpen,egy tőlem teljesen távol álló kereskedelmi szakközépiskola.
Amikor megjött a felvételi eredménye,őszintén szólva eléggé csalódott voltam...nem kerültem be a menő suliba,csak a második helyre.A félreértések elkerülése végett,nem azért vonzott a legjobb suli,mert számomra a menő volt a lételem,hanem mert úgy gondoltam,hogy minél ismertebb,annál több benne a lehetőség.Az első pár napban ez eléggé rosszul is érintett,de aztán megkaptam a második suli papírját,felvettek,innentől elfelejtettem az első csalódást és csak erre,csak az újra koncentráltam.
Annak örültem a legjobban,hogy az én szakirányomra-humán gimnázium-nem jelentkezett rajtam kívül senki,így még nagyobb örömmel készültem az egészre.A beiratkozásnál kezem-lábam remegett,annyira izgultam,aztán az első nap...
Hát...ah tőlem megszokott,semmi nem olyan lett,amilyenben bíztam...ahogy megláttam az új osztálytársakat,akikkel újabb négy évig leszek összezárva,a maradék életkedvem is elment.38-an voltunk,ebből 7fiú.Ahol eleve ennyi lány van egy helyen,ott balhé is van,nem is kevés.Az első évben folyamatosak voltak a keverések,utálkozások,beszólások,nemcsak az én irányomban,hanem mindenfelé.Olyan volt az egész,mint egy háborús övezet.Szerencsére ez az évek alatt nyílt támadásokból csendes csatába váltott.
Ahogy az általánosban is,úgy itt is a rajz volt a mindenem.Nemhiába lesz mindig is az igaz szerelmem...
Az utálkozások ellenére itt voltak barátaim,nem kellett külön várat építenem megint.Klikkesedtünk az igaz,de így,hogy volt ember,aki végre mellettem is kiáll,megerősödtem.Talán ekkora tehető a mai személyiségem alapjának a kialakulása.Itt kezdtem el megvédeni magam,a barátaim,kiállni az igazamért,ha kellett,akkor erőszakosabban is.Levetkőztem minden ártatlanságot,és kialakítottam egy új "ént".Amolyan társaság közepévé léptem elő,bunkó voltam és arrogáns mindenkivel,aki nem az én bandámban lógott.Lenéztem mindenkit,ha nem tetszett valami a külsején,akkor az miatt nevettem ki,ha furán beszélt,akkor azért,ha csak csúnyán nézett rám,azért is.Sokan tartottak tőlem,de mégtöbben utáltak.Nem különösebben érdekeltek ezek az emberek,tökéletesen jól éreztem magam akkor,úgy.
Sokat jártam el otthonról,amit addig sosem,minden buliban ott voltam,ittam amennyi belém fért,pasiztam,ahogy csak bírtam-persze mindezt csak álcaként,mert igazából megközelíthetetlen maradtam mindvégig.Élveztem,hogy a csajok féltékenyek,a csávók,meg rettenetesen bírnak és folyamatosan keresik a társaságom-persze sulin kívül,a suliban,mint mondtam,nem túlzottan kedveltek.
Rengeteg dolog történt velem ezekben az időkben,úgyhogy lesz még bőven kisebb történet ebből a négy évből.Mindenféle témában,ami csak létezik...
...folyt.köv.

5

Késő van,holnap korán suli,de nem vagyok álmos...mostanában gyakran előfordul...inkább mesélek nektek valamit.
Sokszor említettem már,hogy nem voltam valami hatalmas társasági ember az általánosban.A tanárimmal sem túlzottan jöttem ki,sőt...köztudott,hogy a "művészemberek" elvontak,talán ezért is csak a rajztanárnőm értett meg,mert ő meglátta a rajzok mögötti valódi érzéseket,a fájdalmat és minden mást.Éveken át arra törekedett,hogy ezt az én előnyömre fordítsa,kihozzon belőlem mindenféle maximumot...azt hiszem idővel sikerült is neki.Viszont ezzel a túlzott törődéssel mások számára-tanárok számára-egyre nagyobb selejt lettem.Lenéztek már ők is,pedig csak egy elveszett manó voltam a saját kis világomban.Megnehezítettek mindent...mintha nem lett volna nélkülök is eléggé nehéz...az összes közül az osztályfőnököm volt a legrosszabb.Gyűlölt engem és ezt egy pillanatig sem titkolta.Nem egy vitája származott ebből anyukámmal,aki többször is az egész tanári kar előtt üvöltözött vele a suliban...ettől persze csak nekem lett rosszabb.
6. osztályos voltam,amikor először elmentem osztálykirándulásra...azóta tudom,hogy ott változott meg minden...
Ez egy két napos kirándulás volt Kőszeg-Sopronba.Undorodtam az egésztől,napokkal az indulás előtt hányingerem volt és rosszul voltam...reggel úgy szálltam fel a buszra,mint valami hulla.A szállásunk Kőszegen volt,egy faházas kempingben.6-7fő aludt 1külön házban.Nekem teljesen mindegy volt hova kerülök,mert semmi más nem számított,csakhogy mikor érünk már haza.Végül csak négyen lettünk egy házban,de jobb is volt így,kevesebb embert kellett kerülgetnem.Az első nap és éjszaka könnyen eltelt,túl könnyen talán.Másnap indultunk Sopronba városnézésre.Itt kezdődött.
Fura érzés kerít hatalmába,szorongás,félelem,a tested remeg,alig kapsz levegőt,a végtagjaid zsibbadnak...12éves voltam,és ez volt az első pánikrohamom,Fogalmam sem volt,hogy mi történik velem,ettől mégjobban megijedtem.A tanárok nem vettek komolyan...szerintem azt hitték,hogy ez is valami elvont "show" része...végül az egyik osztálytársam anyukája megfogott,taxiba tett...meg sem álltunk az első kórházig.Innentől nem sok mindenre emlékszem...feküdtem egy ágyon és nagyon álmos voltam,a szemem sem tudtam nyitva tartani,elaludtam.A buszon hazafelé ébredtem fel,de féltem kinyitni a szemem...féltem attól,ami vár rám,amit gondolni fognak.Addig sem tartottak normálisnak,hát még ezek után...
12éves voltam...igen...és már volt egy full betegségem...elméletileg gyógyítható,gyakorlatilag nem.Teletömnek gyógyszerekkel,ami nem elmulaszt,csak pillanatnyilag jobbá tesz.Hidd el tudom...11éve ezzel élek,azt leszámítva,hogy mióta nagykorú lettem,saját döntésből leálltam a gyógyszerekkel,azóta sem lett rosszabb,így felesleges mérgezni magam velük.
11év alatt megerősödtem ugyan,de nem gyógyultam meg,néha-néha még most is elér az a fura érzés,de ennyi idő alatt megtanultam harcolni ellene.A lényeg,hogy ne add fel!
...folyt.köv.

4

Már említettem,hogy az általános suliban kezdtem el igazán foglalkozni a rajzolással,úgymond kényszerből...azóta már kicsit más miatt folytatom.Nevezhetjük fanatizmusnak is,de annyira az életem része lett,hogyha valamilyen okból nem rajzolhatnék többet,nem bírnám ki...
8-9 évesen emlékszem,hogy állandóan pillangókat rajzoltam,de mindig mást,különböző színűt és mintájút.Ha az udvaron játszottam és megláttam egyet,rögtön rohantam be és emlékezetből,egyszeri pillantás után pontosan visszaadtam a rajzon,amit láttam.
Szerencsémre a rajztanárom gyorsan észrevette ezt a "tehetségem",így korán bekerültem különböző kézműves szakkörökre,tanulhattam,de mindezt úgy,hogy közben élveztem is.
Az első komolyabb megmérettetésem körülbelül 10évesen volt,amikor a suli pályázott egy reklámkampány főszereplőjének,vagyis inkább fő figurájának megtervezésére.A pályázatra 2-3fős csoportok jelentkezhettek,8-14 éves kor között.Az akkori legjobb barátnőm és én indultunk a mi sulink nevében.A reklám,ha jól emlékszem,az Olymposnak készült- aki esetleg nem tudná,ez egy gyümölcsleveket,gyümölcsitalokat forgalmazó görög cég.Mi a magyarországi leányvállalat hazai kampányához készítettük a figuránkat.
A téma talán annyiban volt adott,hogy az éppen esedékes Olimpia keretei közé kellett helyeznünk a témánkat...mi ezt tökéletesen meg is oldottuk,főszereplőnek 1barna kiskutyát álmodtunk meg.A versenyen végül másodikak lettünk,éppen lecsúszva ezzel kutyusunk tévés szerepléséről.Tökéletes első küzdelem volt.
Az első pályázatunk sikerén felbuzdulva egymás után neveztünk újabb és újabb megmérettetésekre,mind egyéni,mind páros formában.A sikerek jöttek szép számmal.A helyi,körzeti,megyei kiállítások állandó szereplői lettünk munkáinkkal.Országos pályázatokat is nyertünk,nem is egyet.Ekkor kaptuk meg azt a lehetőséget,hogy a sulink egyik falát "megkapjuk" és tetszésünk szerint alakíthatjuk,festhetjük ki.Ebben az akkori újonc rajzosok is a segítségünkre voltak.Örömmel tölt el,hogy bár rengeteg év eltelt,a fal még mindig ugyanúgy megvan,amennyire tudnak vigyáznak rá,és ezt köszönöm nekik...
A középiskolában is folytatódott ez a sikerszéria,kezdetben művészeti főiskolára is készültem,de aztán előjött az írás iránti szeretetem és ekkor sajnos rosszul döntöttem....de erről majd később.A középsuliban is nagy szerencsém volt a rajzon belüli tanárokkal,sokat segítettek,tanítottak,nagyban hozzájárultak ahhoz,hogy annyi mindent elértem.
Sajnos a rossz döntés miatt a rajzolás abbamaradt,már csak hobbi szinten van jelen az életemben,de sajnos az egyetem mellett egyre kevesebb időm jut rá.Szeretném majd egyszer folytatni,befejezni ezt az álmot,elérni,amire gyermekkorom óta vágytam,de ehhez sajnos előről kell kezdenem mindent...viszont hiszek abban,hogy ha egyszer majdnem sikerült,akkor menni fog majd "majdnem" nélkül is.Mert én ez vagyok,sosem adom fel!
...folyt.köv.

3

Sokáig nem írtam,ennek egyetlen hátránya,hogy elveszítettem a fonalat.Most össze kell megint kapargatnom,hogy miről is írjak,hogy tartsam magam nagyjából az időrendhez...
Azt hiszem,most arról mesélnék,hogy már fiatalon mennyire merész voltam és vakmerő,tekintve az életet,és azt,hogy mennyire tartottam az emberektől.A kisgyerekeknek,vagyis inkább már fiataloknak,sokkal kisebb a veszélyérzetük,mint a felnőtteknek.Talán ezért,talán nem,de sokszor előfordult,hogy ellógtam itthonról,szó nélkül,tehát leléptem.De ezt egyiket sem úgy kell elképzelni,hogy annyira rossz életem volt,hogy ezt éreztem szükségesnek,nem,csak mentem,mert mennem kellett.Általában hirtelen elhatározások vezényeltek,annak nem voltam tudatában,hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok a szüleimnek.Így visszagondolva három esetre emlékszem hírtelen,ami jól megmaradt bennem,így érdemes írnom róla.
Az első körülbelül 4évesen volt.Külföldön nyaraltunk,és mennem kellett.Mentem is.Kicsi voltam nagyon,ez az egész tudat alatt játszódott még le akkor bennem.
A második 7éves korom körül történt.Anyukám iskolájában Farsangi Bál volt,amire engem is elvitt.Nem szerettem a tömeget,ezért kimentem az udvarra játszani egy másik kislánnyal,de meguntam azt is,és jött az érzés...el kell mennem valahova,mindegy,hogy hova,csak innen el.Meg is indultam a semmibe,a suli a város szélén volt/van,ezért egyértelmű volt,hogy az ismeretlen felé kell mennem.A másik kislány félt egyedül maradni,ezért eljött velem...4-5órát voltunk nagyjából távol,akkor mentem vissza a suliba.Fogalmam sincs,hogyan találtam vissza,de sikerült...Az a pár óra,szinte kiesett teljesen,csak mikor visszaértünk eszméltem fel,hogy a kislány,aki velem jött sír,a felnőttek kiabálnak,hogy megvagyunk,anyukám a karjaiba vesz...
A harmadik alkalom pár évvel később történt.Danival és apukájával voltunk fent az ő szőlőhegyükön.A pincéhez erdő is tartozott,ami rettentő erősen vonzott engem mindig is,de a szülők nem engedtek le soha,attól tartva,hogy elveszünk.Hát ha valamit tiltanak egy kisgyereknek az annál jobban vonzza,így irány lefelé a hegyoldalban és rohanás be az erdőbe.Szerencsére,vagy talán nem,de Dani is ilyen kis elvont figura volt,mint én,ezért együtt vetettük bele magunkat a fák közé.Annyira lekötött amit látunk,hogy kicsit sem érdekelt,hol és milyen messzire járunk a kisháztól.Patakot találtunk,kisrókákat...egyikünk sem félt,teljesen otthon éreztük magunkat.Aztán besötétedett és semmit sem láttunk...hirtelen eszméltünk fel,hogy ez,amit délután tettünk tiltott dolog volt.Féltünk attól,amit otthon kapni fogunk,és 10éves korunk ellenére nem az rémisztett meg,ami egy erdőben annyira félelmetes éjjel....nem zavartak a fura hangok,nem zavart,hogy szinte semmit sem látunk.Órák telhettek el,mire kiértünk egy hegyi útra,sosem jártunk még arra,nem tudtuk,hogy merre is lehetünk.Ösztönszerűen indultunk el valamerre.Akkor tudtuk meg,hogy jó irányba haladunk,mikor villogó fényeket láttunk,pirosat és kéket.Nem tudtuk,hogy mi lehet az,de azt igen,hogy ahol ilyen fény van,ott ember is van,és talán segít hazakerülni.Aztán közelebb érve megismertük a pincét,a villogó autók ott álltak,lenntről az erdő felől hallottuk,ahogy a nevünket kiabálják,ismerős és ismeretlen hangok egyaránt.Aztán egyszercsak egy férfi futott felénk, kisrádiózott,hallottuk,hogy mondja:"Megvannak!"
Felkapott mindkettőnket és az egyik kocsihoz vitt,pár perccel később felbukkantak a szüleink is az erdő felől,mindkettőnk anyukája sírt,az apukákon inkább hatalmas megkönnyebbülés látszott.Tisztán emlékszem,hogy Dani apukájának hiányzott a fél gumicsizmája és derékig sáros volt...később tudtam csak meg,hogy mocsáros részre keveredett,ami akár könnyedén megölhette volna,ahogy minket is,ha véletlenül oda tévedünk....
Hazaérve anyukám nagyon leszidott,én ijedtem pislogtam rá,ami számára annyira borzalmas volt,az nekem csak egy kaland.Ettől az esettől fogva,nem mehettem sehova egyedül,így ezzel véget is értek a tudat alatti vándorlások.Nekiindultam volna én többször is,de innentől fogva árgus szemekkel figyeltek,elég volt 1 pillantás valamerre,és bár be is parancsoltak az udvarról...
Hogy rossz gyerek lettem volna?Nem hiszem....inkább különc.Ahogyan most is...
...folyt.köv.

2

A Danival való barátságom lezárásával,túl előre szaladtam az időben,ezért menjünk vissza egészen a költözésig.
A gyerekek általában 7évesen mennek suliba,én 8voltam,tehát évvesztes,azóta általában mindig én voltam/vagyok a legidősebb az aktuális csoportomban.Az óvónénik szerint nem készültem még fel a sulira.Lényegében igazuk is volt,hiszen akkor még csak én voltam,többi ember számomra nem létezett.Ebben az évben került be Dani a képbe,ekkor lettem más.Ami nagy szerencse,mivel azzal a természettel,amivel akkor rendelkeztem,nagy eséllyel indúltam volna a suli legutáltabb személye címért.
Az általános suli egész jól kezdődött,kedves voltam,szeretnivaló és nyitott,és mindezek mellett kitűnő tanuló.Most már igazi barátok vettek körül.Jól éreztem magam velük és boldog voltam.Aztán a második osztály végén nagyanyámnak az az agyszüleménye támadt,hogy vágassuk le a már lassan térdig érő gyönyörű hajam...emlékszem,hogy anyukámmal azt hazudták,hogy azért megyünk fodrászhoz,amiért szoktunk,vagyis,hogy vágjanak egy kicsit az aljából.Aztán mikor a fodrász fogta a befont copfom és levágta tőből...hát az az érzés valami borzalmas volt.Undorító bubifrizurát vágott nekem,úgy néztem ki benne,mint egy fogyatékos,és ezt minden túlzás nélkül állítom...nemcsak,hogy a rövid haj,de maga a fazon sem állt jól.Napokig sírtam,féltem,hogy mi lesz most,ha így kell suliba mennem...azt hittem már nem jöhet rosszabb,de jött.Anyukám elvitt szemészetre,ahol kiderült,hogy nem éppen a legjobb a szemem,nem is vészes,de jobb lesz ha szemüveget hordok,ne romoljon tovább...akkoriban a cuki kis vastagkeretes tömbszemcsik voltak a menők,nem is volt másféle...rövid haj,otromba szemcsi...tökéletes...
A hercegnőből egy hét alatt szörnyet csináltak,gyűlöltem őket,akik ezt tették velem,és gyűlöltem magam,mert így nézek ki.A suliban csúfolni kezdtek az évfolyam társaim,pár felsős csaj rámszállt,állandóan lökdöstek az udvaron,kinevettek...újra magamba fordúltam,elzártam magamtól mindenkit,láthatatlan akartam lenni...egyedül Dani volt ott nekem,akinek még így,mumusként is én voltam a legjobb barátja.Ő viszont másik iskolába járt,mikor szükségem lett volna rá nem tudott ott lenni...
Elég nehéz időszak volt ez,különösen,hogy éveken át tartott,évekig küzdöttem a környezetemmel és a tanulásba menekültem.A legjobb voltam az osztályban,sorra nyertem a tanulmányi versenyeket.Ekkor találtam meg magam a rajzolásban is,onnantól életem értelme lett,menedéket nyújtott a sok fájdalom elől.
A rajzaim a legtöbb pályázaton nyertesek voltak,állandó elemei a kiállításoknak...igen,mindezt 10évesen...éjjel-nappal rajzoltam,már-már betegesen,rajzszakkörök,különórák,de semmi nem volt elég.Rajzoltam,hogy meneküljek,hogy ne kelljen a világgal törődnöm.Az iskola egyik belső falán azóta is az én festményem van...bár igazából nem festmény a szó szoros értelmében,mivel mesefigurákat kellett megörökítenem,de ott van,és az enyém.Hagytam valami emléket magamból annak a helynek,amit annyira gyűlöltem.
Most,hogy leírtam egy szomorú részt az életemből,leírok egy ezzel párhuzamosan történt nagyon jót is.
Mielőtt elkezdtem volna a sulit apukám hazaállított egy fonott kosárral,de a lelkemre kötötte,hogy csak akkor nyithatom ki,ha megszólal...megszólal?Egy kosár nem tud beszélni,nem is értettem,hogy mit akar ezzel mondani.Aztán rajzolás közben neszt hallottam a kosárból,nagyon megijedtem...majd valami nyüszögést,és végül nem bírtam tovább kinyitottam.Életem leggyönyörűbb szörmókja pislogott rám nagy szemekkel,nem akartam elhinni,hogy az enyém,hiszen már évek óta kiskutyáért könyörögtem,sírtam a boldogságtól.
Alex egy törzskönyvezett,fekete,amerikai crocker spániel volt,díjnyertes szülőktől.A legszebb,amit valaha is láttam.Egyszerűen imádtam,Dani mellett ő volt a mindenem.Reménysugár volt,cél,hogy miért siessek haza a suliból,egy szeletnyi boldogság minden egyes nap.

Nagyon sokat jelentett nekem,az egyik legpozitívabb napom volt addigi 10évem során,amikor megkaptam.Megtanított az őszinte szeretetre,amit addig nem nagyon ismertem,a hűségre és a tiszta örömre és nevetésre.
...folyt.köv.

1

Hogy elitebb körülmények között élnék,mint mások?Nevezzük hétköznapibban:gazdag lennék?Ez csak mese.A 80'as években nem volt annyira nehéz normálisan élni,mint manapság.Akkor a legtöbb dolgot fillérekért meg lehetett kapni,szó szerint.Nem volt az emberek anyagi helyzete között ekkora árok,mint most.Szóval,nem voltunk gazdagok,csak jól éltünk,a kettő nem ugyanaz.
Születésemtől, körülbelül 6 éven át egy négy emeletes tömbházban laktunk.Nem volt nagy lakás,de hárman jól elfértünk,főleg,hogy hiába volt saját szobám,éveken át a szüleim között aludtam a franciaágyukban.Nem hiába...akkor is a maximális figyelmet akartam.
4éves lehettem,mikor beírattak az oviba.Az átlagos gyerekek ott voltak reggeltől délutánig,én csak napi pár órát.Nem voltam hajlandó ugyanis annyi gyerek között aludni,ahogyan az általában az ovikban szokás.Ezért a délutáni pihi előtt engem mindig hazavittek.Egyetlen egyszer fordult elő,hogy valami miatt nem tudtak értem jönni...hát...jött a szokásos hiszti....ami kábé így nézett ki:

Nagyon akaratos voltam,képtelen voltam elviselni,ha valami nem az ÉN elképzeléseim szerint történik.Ennek ellenére az oviban sok barátom volt...legalábbis akkor azt hittem,hogy barátok,most így visszagondolva inkább csak érdek emberek...igen,már akkor...nagyképűen hangozhat,de én voltam a legszebb kislány a csoportomban,ha nem az egész oviban,ezért mindenki az én társaságomat kereste,amit én valahogy nem tudtam,vagy inkább nem akartam értékelni.Nem érdekeltek mások,csak saját magam,így nem foglalkoztam a körülöttem legyeskedőkkel.Én voltam a kedvenc,mind a többi ovis,mind az óvónénik és a dadusok között.Utóbbiak "rajongása" úgy vélem inkább nagymamám igazgatóságának köszönhető,mintsem "hercegnői bájamnak"...

Nagycsoportos voltam,amikor elköltöztünk a lakásból a mostani otthonunkba,egy külvárosi kertes családi házba.Abban az időben az utcánkban még alig volt más ház,szóval lényegében volt egy saját utcám.Mivel nehezen ismerkedtem,nem igazán akaródzott a többi gyerekkel játszanom...eleve nem is szerettem azokat,amiket "errefelé" játszottak...a fiúk állandó jelleggel fociztak,a lányok meg babáztak...egyik sem az én műfajom volt.Inkább egyedül voltam a saját kis kastélyomban.
Egyik nap egyedül játszottam az udvarban,mikor a szembeszomszéd kisfiú odajött hozzám.Őt is alsóbbrendűnek tekintettem,mint ahová magamat helyeztem képzeletben.Ráadásul koszos is volt az egész napos focitól,ami számomra méginkább visszataszító volt.Ennek ellenére mégis megengedtem, hogy leüljön mellém játszani...attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk éveken keresztül...

Mindent együtt csináltunk,egy napot sem bírtunk ki a másik nélkül.Ez talán olyasmi lehetett,mint a gyerekszerelem,vagy nem is tudom...mindenesetre a szüleink már akkor összeboronáltak minket,mint férj és feleség...nevetséges...szülők.
A két család általunk nagyon jóba lett,együtt nyaraltunk,Szilvesztereztünk,együtt jártunk fesztiválokra,vagy bárhová máshova.Szerettem az ő családját,különösen a nővérét,akit bálványoztam.Úgy szeretett,mint a saját testvérét.
A Danival töltött évek gyökeresen megváltoztattak,lassan átragadt rám az ő közvetlensége és "hétköznapiassága",más ember,más gyerek lettem,ezt azóta is köszönöm neki.
Sajnos az évek és a kor szétválasztott minket,bebizonyosodott idővel,hogy fiú-lány barátság,főleg ilyen mély,mint a miénk,nem létezhet,ő belém szeretett,számomra viszont még mindig csak barát volt...féltem...rettegtem,hogy most mi lesz,hogy elveszítem...és meg is történt,kilépett az életemből,és megint egyedül maradtam.
...folyt.köv.

23 évvel ezelőtt...

23 év,plussz még jópár,mikor a szüleim szerint először szóba jött,hogy gyereket szeretnének.Körülbelül annyi idősek voltak,mint én most.Ebből is látszik,hogy teljesen más világ volt akkor...23évesek,fiatalok,boldogok és mindemellett már házasok is.

A gyerekek általában könnyen jönnek...elképzeljük,megtervezzük,és lám,már meg is fogant egy kicsi,új élet...hát az én esetemben ez nem így volt.Amennyivel napra napra jobban szerettek volna,annál nehezebben jöttem ösze...
Születésem évében,'86-ban volt a csernobili atomrobbanás,ami abban az időben elég nagy félelmet jelentett a leendő szülőknek.Mindeki tartott attól,hogy a történtek mennyiben fogják befolyásolni a magzatok fejlődését.Szerencsémre,pontosabban szüleim szerencséjére teljesen egészségesen születtem,viszont nem éppen könnyen-császármetszéssel...ráadásul úgy,hogy a szülésorvos három helyen is végigvágta szikével az arcomat...ennek a mai napig viselem a nyomait,annak ellenére,hogy a sebek nem voltak mélyek.

Apukám szerint a Szomszédok c. magyar sorozat egyik szereplője után neveztek el Fruzsinak...borzalmas név,de az első olyan dolog,amibe nincs beleszólásunk,nekünk gyerekeknek.
Ahogy a képek között keresgéltem,megállapítottam,hogy a külsőmet tekintve időszakonként változtam,volt,hogy még én is szép kislánynak tartottam magam,és volt hogy már akkor is inkább zacskót húztam volna a fejemre...hiúság lenne?Idővel kiderül...

Születésemtől fogva első pár évemig rengeteg dolog,emlékkép eszembe jut,de persze mivel nagyon kicsi voltam,nem tudom összerakni őket teljesen,és időrendbe is nehezen teszem,hogy mi történhetett előbb és mi később.
Ami viszont tény,hogy elkényeztetett gyerek voltam már akkor is....szüleimnek nem lehetett több gyereke,anyukám betegsége miatt,így én lettem a szemük fénye,szó szerint is.Mindent megkaptam amit csak akartam,ha valamit nem abban a pillanatban ahogy eszembe jutott,akkor képes voltam a bolt közepén hatalmas hisztit levágni.Akik egyedüli gyerekként lányok,azok tudják,hogy egy lányos apuka mindenre képes egyetlen kislányáért,és jórészt neki köszönhető,hogy hozzászoktam ehhez az úgymond életmódhoz.
Mindenből a legjobbat,a legszebbet és a legdrágábbat kaptam.Amerikából öltöztettek,hála-vagy éppen nem-apukám egyik nővérének,vagyis a nagynénémnek,aki évtizedek óta kint él.Régebben még évente járt haza,és mindenből hozott,ami akkor odakinnt új volt és menő...és mindezt nekem,a család akkor még egyetlen gyerek tagjának.Nekem,az első unokának,az első unokahugnak,minden tekintetben az elsőnek.Sokan életükben talán soha nem jutnak el tengerpartra,én már 2évesen Olaszországban homokoztam,vagy éppen hetekig nyaraltam a Balatonon,Szafariparkba vittek,ahol az állatok szabadon mászkáltak és még hosszasan sorolhatnám...mindenem megvolt...mindenem...
Hercegnői életem így kezdődött tehát...

...folyt.köv.

Miért?

Sokan,sokféle blogot írnak manapság...az,hogy az enyém ilyen lesz,amilyennek megálmodtam,talán kicsit más szemszögből mutat majd be sok mindent,de legfőképpen engem...
1986.december 9-től szeretnék elindúlni,attól a naptól,amikor megszülettem,és akkor érek majd célba,ha utolérem magam a jelenben.A blog is addig fog tartani.Leírok mindent,ami ebben a 23évben történt velem...jót és rosszat is egyaránt.Nevezhetjük élettörténetnek is,ha úgy jobban tetszik...