csak fáj.

Újra és újra ugyanazok a dolgok ismétlődnek...ha egyszer nagyon jól érzem magam,akkor jön valaki,vagy valami,aki/ami megint visszaküld a nullára. Mi értelme van felállni,ha úgyis megint ugyanaz lesz a vége? És ne mondjátok,hogy nem...mindenki élete más,mindenki másként él meg dolgokat,máshogy kezelitek a rosszat és másként élitek meg a jót. Nem láttok bele a fejembe,nem gondolkodtok az én nézeteim szerint,így nem tudhatjátok azt sem,hogy ha én azt mondom elég volt,akkor az ott és akkor annyi.
Éveken át próbáltam legyőzni ezt a negatív szemléletet és előítéletek nélkül állni a dolgokhoz,de mindig, újra és újra belátom,hogy nem megy...akármennyire is próbálom nem tudok az a tipikus "szarokbeleazéletbeésszarokrádis" ember lenni. Szeretek segíteni másokon,ha tudok,szeretek ott lenni,ha kell és támogatni,ha már ti is úgy érzitek,h vége. Úgy látszik nekem ez jutott,azért élek,hogy másokat megpróbáljak jobbá tenni. Ez így nagyon szép dolog lenne,de sajnos nem igaz...akárhányszor csak adtam,támaszt nyújtottam vagy önzetlenül szerettem mindig én jártam rosszul. Annyiszor és annyian eldobtatok már,vagy csak csúnyán kihasználtatok...és a legtöbbetek észre sem veszi ezt,nem látja,hogy mennyire fáj,hogy legszívesebben ordítanék,de nem teszem,hogy azzal se ártsak nektek.
Tegnap még azt éreztem érek valamit,talán kicsit többet,de ma megláttam,hogy nem...te is csak egynek kezelsz a sok közül. Egyszer azt mondtad szeretsz,de már nem tudom,hogy igaz volt e. Te igazi vagy egyáltalán? Miért vagy itt,ha mégsem kérsz belőlem? Mit akarsz még?