...- Mama, képzeld, én is fogtam neked valamit, úgy ahogy tanítottad! Gyere, nézd meg, ott van a fán!- és eszeveszettül rángatni kezdte Maryt. A ház másik oldalán ott is állt egy hatalmas, régi tölgyfa, rajta pedig egy nyakánál fogva felkötött unikornis. A lény szenvedő hangja betöltötte a teret, Mary nem hitt szemének, ellenben Boo-val, akit szinte gyönyörrel töltött el az állat haláltusája és szenvedése. Mary az övéhez nyúlt és elővette a kését, ami addig szintén nem volt ott, előre ment és elvágta a ló torkát. Megölt egy állatot. Semmi. A vére beteríti őt. Semmi. Aztán előtört belőle a szenvedély, a „még” iránt. Vért akart, ölni akart, fájdalmat akart okozni, embernek, állatnak egyaránt. Mindegy volt, csak szenvedjen. Aztán lenézett Boo-ra, aki mosolyova állt mellette.
- Látom visszatértél Mama. Mindig eltévedsz kicsit, ha sokáig vagy távol.
- Tudom Kicsim, de már emlékszem. És igen, a toll Gabrielé, könyörgött az életéért, angyal létére, mikor megöltem…úgy halt meg, hogy a te neved hallotta utoljára, hogy az, amiért meg kell, hogy öljem, annyi, hogy te őt akartad. Büszke vagyok rád Édesem, az étvágyad egyre nagyobb és különlegesebb.
Boo belepirult a dicsérő szavakba, majd Mary kezébe nyomta a plüssmaciját.
- Még egyet szeretnék kérni Mama! Egy utolsót csak!
- Persze, bárkit megkapsz!
- Hozd el nekem azok lelkét, akik az álmaidban bántanak…nem szeretem őket Mami, kínoznak téged…sírsz, amikor alszol. Hozd el nekem őket kérlek, Teddy majd vigyáz rád! Visszahoz, amikor végeztél, és akkor örökre boldogok leszünk!
Mary merev tekintettel nézett lányára, de igaza van, elég erős volt már ahhoz, hogy álmában is ölni tudjon.
- Rendben Kicsim. Indulok.
Most:
Mary kinyitotta a szemét. Sokáig csak pislogott. Az orvosok rögtön ott termettek mellette és kérdezgették, hogy van, kér e valamit. Beletelt pár percbe, mire átfutotta Boo szavait. Aztán felült az ágyon, benyúlt a takaró alá, elmosolyodott és előhúzta a kést, amivel az unikornis nyakát is elvágta.
- Kérnék valamit, igen.
Vége.
/Megjegyzés: Mielőtt elítélnétek azért, hogy állatokat "ölök", amit SOHA nem tennék meg, ez a novella egy iskolai feladat volt, előre meghatározott elemekkel, amiket kötelező volt felhasználni. Így került a sztoriba a "fára akasztott ló" is./
2011. március 26., szombat
Álomcsapda 2.
Most:
Emberek kiabálásának foszlányai, léptek rohanó zaja, tárgyak csörömpölése, kapkodás. Mary megpróbálta kinyitni a szemét, de a vakító fény és a valóság tudata nem engedte. Ő ugyanis, más balesetet szenvedett emberrel szemben, tudta nagyon jól, hogy hol van. Elmesélte neki egy kislány– Boo- akivel Mary, szerinte legalábbis, a baleset utáni eszméletlen állapotban beszélt. Boo elmondta neki, hogy ahová most visszaküldi őt, az nem a valóság, csak egy álom, de szükséges ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, hogy el tudjon szakadni attól a világtól, amely folyamatosan gyötri és rémálmokkal kínozza őt. A kislány azt is közölte, hogy amikor „odaát” lesz, rá, Boo-ra valószínűleg rosszként, démonként fog tekinteni, aki nem hagyja, hogy élje a saját életét, nem engedi, hogy boldog legyen és elzárja őt mindentől és mindenkitől, akitől szeretetet kaphat. Ezért cserébe, biztosítékként odaadta Mary-nek a plüssmaciját, hogy az majd tudni fogja, mikor kell felébredni és visszahozza őt a valóságba, hozzá.
Akkor:
Az egyre felgyülemlő feszültség és kétségbeesés elől a lány a folyamatos alvásba menekült, alig járt be órákra, nem foglalkozott magával sem. Napról napra, pillanatról pillanatra élt. Utálta az ébrenlét minden egyes percét, altatókkal és más antidepresszánssal küzdött az annyira gyűlölt állapot ellen. Álmodni akart, mert álmában boldog volt.
Amikor először álmodott Boo-val egy kihalt havas tájon sétált, hideg volt, bár ő még sem fázott. Csodálta a tájat és annak minden nyugodt, megdermedt apró részletét. Akkor pillantotta meg a nagy téglaházat, a semmi közepén, az emeleti ablakban egy fehér ruhás, tejföl szőke hajú kislánnyal. A kislány csak állt ott és őt nézte, tekintetéből sugárzott a szeretet és a melegség. Mary-t megrémítette a látvány. Soha nem szerették és most itt ez a kislány és így néz rá. Közelebb ment a házhoz, az ajtó kicsapódott és a kislány a nyakába vetette magát.
- Mama, hoztál ajándékot?- kérdezte.
- Tessék?- Mary nem hitt a fülének. Mama?- Te ki vagy?- kérdezte a lánytól.
- Mama, jajj de vicces vagy, én vagyok az, Boo!
Boo…Mary-t így is az ájulás kerülgette, de, hogy lenne egy lánya, akit Boo-nak hívnak? Kizártnak tartotta. Aztán ráeszmélt, hogy csak álmodik. Persze, csak ez lehet az igazság. Ez csak egy álom, felébred és minden újra olyan lesz, mint régen. Unalmas, fájdalmas, visszataszító és gyűlölt.
Ekkor Mary meggondolta magát és belement a játékba. Eldöntötte, hogy ez, itt, most, bármi is legyen, százszor jobb, mint az élete.
- Ne haragudj Kicsim- felelte Mary- elbambultam, persze, hogy hoztam ajándékot. Egy ilyen gyönyörű kicsi ördög mindent megérdemel. A legszebbet hoztam el, ahogy kérted. – előre vette a hátizsákját, ami addig, legalábbis Mary szerint, biztosan nem volt rajta, és kutakodni kezdett benne. A keze valami puhát érzett, megfogta és kivette. Boo izgatott sikítozásban tört ki.
- Mama, ez ugye Gabrielé??? Ugye az övé? Mond, hogy az övé! Könnyen megölted ugye? Én tudom Mama, mert te vagy a legügyesebb vadász!
Vadász? Gabriel? Mary egy arany madártoll szerű valamit tartott a kezében, amit Boo legnagyobb örömére, végre átadott neki. A kislány ujjongva szaladt a hóban a ház felé, kezében lóbálva az aranytollat. Mary utána indult és közben a tájat fürkészte. Aztán Boo visszajött, immár a toll nélkül...
folyt.köv.
Emberek kiabálásának foszlányai, léptek rohanó zaja, tárgyak csörömpölése, kapkodás. Mary megpróbálta kinyitni a szemét, de a vakító fény és a valóság tudata nem engedte. Ő ugyanis, más balesetet szenvedett emberrel szemben, tudta nagyon jól, hogy hol van. Elmesélte neki egy kislány– Boo- akivel Mary, szerinte legalábbis, a baleset utáni eszméletlen állapotban beszélt. Boo elmondta neki, hogy ahová most visszaküldi őt, az nem a valóság, csak egy álom, de szükséges ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, hogy el tudjon szakadni attól a világtól, amely folyamatosan gyötri és rémálmokkal kínozza őt. A kislány azt is közölte, hogy amikor „odaát” lesz, rá, Boo-ra valószínűleg rosszként, démonként fog tekinteni, aki nem hagyja, hogy élje a saját életét, nem engedi, hogy boldog legyen és elzárja őt mindentől és mindenkitől, akitől szeretetet kaphat. Ezért cserébe, biztosítékként odaadta Mary-nek a plüssmaciját, hogy az majd tudni fogja, mikor kell felébredni és visszahozza őt a valóságba, hozzá.
Akkor:
Az egyre felgyülemlő feszültség és kétségbeesés elől a lány a folyamatos alvásba menekült, alig járt be órákra, nem foglalkozott magával sem. Napról napra, pillanatról pillanatra élt. Utálta az ébrenlét minden egyes percét, altatókkal és más antidepresszánssal küzdött az annyira gyűlölt állapot ellen. Álmodni akart, mert álmában boldog volt.
Amikor először álmodott Boo-val egy kihalt havas tájon sétált, hideg volt, bár ő még sem fázott. Csodálta a tájat és annak minden nyugodt, megdermedt apró részletét. Akkor pillantotta meg a nagy téglaházat, a semmi közepén, az emeleti ablakban egy fehér ruhás, tejföl szőke hajú kislánnyal. A kislány csak állt ott és őt nézte, tekintetéből sugárzott a szeretet és a melegség. Mary-t megrémítette a látvány. Soha nem szerették és most itt ez a kislány és így néz rá. Közelebb ment a házhoz, az ajtó kicsapódott és a kislány a nyakába vetette magát.
- Mama, hoztál ajándékot?- kérdezte.
- Tessék?- Mary nem hitt a fülének. Mama?- Te ki vagy?- kérdezte a lánytól.
- Mama, jajj de vicces vagy, én vagyok az, Boo!
Boo…Mary-t így is az ájulás kerülgette, de, hogy lenne egy lánya, akit Boo-nak hívnak? Kizártnak tartotta. Aztán ráeszmélt, hogy csak álmodik. Persze, csak ez lehet az igazság. Ez csak egy álom, felébred és minden újra olyan lesz, mint régen. Unalmas, fájdalmas, visszataszító és gyűlölt.
Ekkor Mary meggondolta magát és belement a játékba. Eldöntötte, hogy ez, itt, most, bármi is legyen, százszor jobb, mint az élete.
- Ne haragudj Kicsim- felelte Mary- elbambultam, persze, hogy hoztam ajándékot. Egy ilyen gyönyörű kicsi ördög mindent megérdemel. A legszebbet hoztam el, ahogy kérted. – előre vette a hátizsákját, ami addig, legalábbis Mary szerint, biztosan nem volt rajta, és kutakodni kezdett benne. A keze valami puhát érzett, megfogta és kivette. Boo izgatott sikítozásban tört ki.
- Mama, ez ugye Gabrielé??? Ugye az övé? Mond, hogy az övé! Könnyen megölted ugye? Én tudom Mama, mert te vagy a legügyesebb vadász!
Vadász? Gabriel? Mary egy arany madártoll szerű valamit tartott a kezében, amit Boo legnagyobb örömére, végre átadott neki. A kislány ujjongva szaladt a hóban a ház felé, kezében lóbálva az aranytollat. Mary utána indult és közben a tájat fürkészte. Aztán Boo visszajött, immár a toll nélkül...
folyt.köv.
2011. március 25., péntek
Álomcsapda 1.
Milyen lenne az életünk, ha minden álmunk teljesülne? Ha az, amit álom alatt értünk mind szép és jó, megnyugtató és tele van szeretettel? Ha minden pozitív és áttörhetetlen? Szuperhősök, királylányok, milliárdosok, örök életűek lehetnénk általa? Bármi, amit csak kívánnánk, teljesülne? Valószínűleg boldogok lennénk. De mi van akkor, ha az álmaink nem a köznapian használt JÓT testesítik meg, hanem a GONOSZT, akitől mindenki fél, mindenki retteg, és akitől nem kapsz mást, csak fájdalmat és szenvedést? Aki által nem lehetsz se szuperhős, sem királylány, csak gyilkos, démon és szörnyeteg? Mi van akkor, ha neked ez az álom?
Most:
Mary idegesen ült be az autójába aznap reggel, késésben volt a munkahelyéről, ébresztőórája nem szólalt meg a megfelelő időpontban, talán nem akarta felébreszteni mély, kellemes álmából…megint. Mostanában ez egyre gyakrabban fordult elő vele, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, elkönyvelte annak, hogy túlhajszolta magát és több pihenésre van szüksége. Mindemellett azért idegesítette, hogy az alvás utáni vágya napról napra egyre nő és már a munkájára sem tud úgy koncentrálni, mint addig. Ez a reggel is ilyen ideges önsürgetéssel telt. Valamivel 8 óra előtt bepattant a kocsiba, gázt neki, csattanás, nagy fehérség.
Akkor:
Mary alig volt 18 éves, amikor bekerült az egyetemre, a szerinte nagybetűs életbe. Sosem volt kétségbe esve attól, hogy mi fog rá várni ott, a jövőben. Szülei fiatal korában meghaltak, így már 16 évesen dolgoznia kellett, hogy el tudja tartani magát és összegyűjteni az egyetemre – az álomra- való pénzt. Ám az álom nem úgy álmodta magát, ahogy azt Mary várta, és ahogy mindig is elképzelte. A hely, amit már azelőtt szeretett, hogy valaha is látott, nem fogadta el őt. Csoporttársai idegenként néztek rá, furcsának tartották és lenézték, bár a lány érezte, hogy ez csak álarc, valójában félnek tőle. Az okát nem tudta, hiszen átlagosnál is átlagosabb külsejével és szerénységével eddig soha nem tűnt ki a tömegből, most pedig akármerre ment összesúgtak a háta mögött és hátrébb léptek kettőt, ha elhaladt mellettük. Eddigi egyetlen vágyának tárgytalansága, ahol újra társaságot és új otthont, de legfőképpen szeretetet remélt, egyre inkább elkezdte szemmel láthatóan is lehúzni őt a mélybe…
folyt.köv.
Most:
Mary idegesen ült be az autójába aznap reggel, késésben volt a munkahelyéről, ébresztőórája nem szólalt meg a megfelelő időpontban, talán nem akarta felébreszteni mély, kellemes álmából…megint. Mostanában ez egyre gyakrabban fordult elő vele, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, elkönyvelte annak, hogy túlhajszolta magát és több pihenésre van szüksége. Mindemellett azért idegesítette, hogy az alvás utáni vágya napról napra egyre nő és már a munkájára sem tud úgy koncentrálni, mint addig. Ez a reggel is ilyen ideges önsürgetéssel telt. Valamivel 8 óra előtt bepattant a kocsiba, gázt neki, csattanás, nagy fehérség.
Akkor:
Mary alig volt 18 éves, amikor bekerült az egyetemre, a szerinte nagybetűs életbe. Sosem volt kétségbe esve attól, hogy mi fog rá várni ott, a jövőben. Szülei fiatal korában meghaltak, így már 16 évesen dolgoznia kellett, hogy el tudja tartani magát és összegyűjteni az egyetemre – az álomra- való pénzt. Ám az álom nem úgy álmodta magát, ahogy azt Mary várta, és ahogy mindig is elképzelte. A hely, amit már azelőtt szeretett, hogy valaha is látott, nem fogadta el őt. Csoporttársai idegenként néztek rá, furcsának tartották és lenézték, bár a lány érezte, hogy ez csak álarc, valójában félnek tőle. Az okát nem tudta, hiszen átlagosnál is átlagosabb külsejével és szerénységével eddig soha nem tűnt ki a tömegből, most pedig akármerre ment összesúgtak a háta mögött és hátrébb léptek kettőt, ha elhaladt mellettük. Eddigi egyetlen vágyának tárgytalansága, ahol újra társaságot és új otthont, de legfőképpen szeretetet remélt, egyre inkább elkezdte szemmel láthatóan is lehúzni őt a mélybe…
folyt.köv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)