2011. június 17., péntek

Talán így volt...

Talán úgy kezdődhetett minden, hogy gondoltam egyet és először megmozdultam a hasában. Jó lehetett ott, biztosan meleg volt, kényelmes és mindig kaptam valami finomat is enni, ami tényleg nagyon finom lehetett, ha már kezecskéket, lábacskákat és arcocskát kaptam tőle.

1986 decembere volt és közeledett az idő, amikor el kellett hagynom addigi otthonomat. Ezt szerintem nem nagyon akartam, így a doktorbácsik úgy vettek ki a pocakjából. Nem tetszhetett odakint, biztosan sírtam, meleget akartam és Őt. Helyette viszont csak alakok mozogtak oda- issza, kézről kézre adtak, de egyik sem volt az igazi, nagyon félhettem. Aztán megéreztem azt a bőrt és meghallottam azt a hangot, onnantól tudtam, hogy ezeket örökké szeretni fogom. Jó volt ott lenni, már nem is tűnt olyan szörnyűnek az "új, kinti" életem. Megnyugtató volt minden érintése és szava, még akkor is, ha éppen hisztikirálynőt játszhattam a teli pelusom miatt.
Ahogy telt az idő végre megláttam az arcát is, nagyon szép volt, igaz, hogy másét még nem láthattam, de nekem ő volt a legszebb. Meg az a furcsa fickó ott mellette, ő is tetszett, mókás volt. Sokat nevethettem rajtuk, ahogy gügyögtek nekem és belefújtak a hasamba. Később már erősen megtudtam markolni az ujjukat azt remélve, hogy soha nem kell majd elengednem őket. Mindig velük akartam lenni.
Sokszor mondhatták, hogy szeretlek, igaz nem tudtam, hogy mit jelent. Amikor például kimondtam az első szavam, vagy megtettem az első lépésem. Nagyon büszkék lehettek rám. Talán úgy volt...

Talán egyszer majd megint úgy lesz, de még nem. Előbb új utat kell találnom magamnak, nekik pedig visszatalálni a régihez, hogy emlékezzenek arra a kicsi törpére, aki annyi örömöt szerzett nekik, és akire annyira büszkék voltak...hogy felismerjék végre, hogy a kicsi törpe, ha most már nagy óriás is, még ugyanaz az apróság, aki ugyanúgy vágyik az elismerésükre, a büszkeségükre, de legfőképpen a szeretetükre.
Talán így lesz majd...