Nem gondoltam volna, mégis itt van az a pillanat...a sztori a következő: vagyok ugyebár én, kereszttűzben a szüleim és a párom között. Egyiküket sem akarom elveszíteni így hát őrlődöm, hogy jobbra vagy balra forduljak. Bebizonyosodott, hogy mindkettő nem megy. 250km távolság van a két életem között, ezt sem érzelmileg, sem anyagilag nem lehet kibírni. Gondolhatjátok, hogy: 1- igen persze 25 éves vagyok, egyszer ki kell repülnöm itthonról- jogos, de olyan helyre repülni, ahol nincs munkád, így megélhetésed sem, kicsit már bonyolultabb. 2- fontos a szerelem, hiszen az a jövő- tény, viszont egyik pillanatról a másikra elhagyni azokat, akik örömben és bánatban veled voltak, hát az "kicsit" fájdalmas.
Döntések, döntések, döntések...semmi más értelmük nincs, csak, hogy valakinek bánatot okozzak velük. Tépjem ki a szerelmem szívét, azzal, hogy elhagyom, vagy romboljam le a szüleim világát azzal, hogy úgy költözöm el, hogy ezentúl alig fognak látni. Két rossz közül nem tudom melyik a kevésbé rossz, melyiket élem még túl és melyik lenne végzetes csapás. Úgy érzem mindkettő. Nem tudok, képtelen vagyok két tökéletes életből a jobbat választani. Nincs is jobb, egyformák. Ugyanolyan fontosak, az életem alapkövei. Mintha ezentúl levegő, vagy víz nélkül kellene élnem.
Menekülök...keresem a harmadik variációt, de nem találom. Hol van az a pont, ami mindkét félnek jó? Én nem számítok. Az ő boldogságuk a legfontosabb. Ha őket mosolyogni látom az én lelkem is kivirágzik. Nem akarok hervadt virágokat, nem akarok szürke szivárványt. Őket akarom így, egyszerre.