Késő van,holnap korán suli,de nem vagyok álmos...mostanában gyakran előfordul...inkább mesélek nektek valamit.
Sokszor említettem már,hogy nem voltam valami hatalmas társasági ember az általánosban.A tanárimmal sem túlzottan jöttem ki,sőt...köztudott,hogy a "művészemberek" elvontak,talán ezért is csak a rajztanárnőm értett meg,mert ő meglátta a rajzok mögötti valódi érzéseket,a fájdalmat és minden mást.Éveken át arra törekedett,hogy ezt az én előnyömre fordítsa,kihozzon belőlem mindenféle maximumot...azt hiszem idővel sikerült is neki.Viszont ezzel a túlzott törődéssel mások számára-tanárok számára-egyre nagyobb selejt lettem.Lenéztek már ők is,pedig csak egy elveszett manó voltam a saját kis világomban.Megnehezítettek mindent...mintha nem lett volna nélkülök is eléggé nehéz...az összes közül az osztályfőnököm volt a legrosszabb.Gyűlölt engem és ezt egy pillanatig sem titkolta.Nem egy vitája származott ebből anyukámmal,aki többször is az egész tanári kar előtt üvöltözött vele a suliban...ettől persze csak nekem lett rosszabb.
6. osztályos voltam,amikor először elmentem osztálykirándulásra...azóta tudom,hogy ott változott meg minden...
Ez egy két napos kirándulás volt Kőszeg-Sopronba.Undorodtam az egésztől,napokkal az indulás előtt hányingerem volt és rosszul voltam...reggel úgy szálltam fel a buszra,mint valami hulla.A szállásunk Kőszegen volt,egy faházas kempingben.6-7fő aludt 1külön házban.Nekem teljesen mindegy volt hova kerülök,mert semmi más nem számított,csakhogy mikor érünk már haza.Végül csak négyen lettünk egy házban,de jobb is volt így,kevesebb embert kellett kerülgetnem.Az első nap és éjszaka könnyen eltelt,túl könnyen talán.Másnap indultunk Sopronba városnézésre.Itt kezdődött.
Fura érzés kerít hatalmába,szorongás,félelem,a tested remeg,alig kapsz levegőt,a végtagjaid zsibbadnak...12éves voltam,és ez volt az első pánikrohamom,Fogalmam sem volt,hogy mi történik velem,ettől mégjobban megijedtem.A tanárok nem vettek komolyan...szerintem azt hitték,hogy ez is valami elvont "show" része...végül az egyik osztálytársam anyukája megfogott,taxiba tett...meg sem álltunk az első kórházig.Innentől nem sok mindenre emlékszem...feküdtem egy ágyon és nagyon álmos voltam,a szemem sem tudtam nyitva tartani,elaludtam.A buszon hazafelé ébredtem fel,de féltem kinyitni a szemem...féltem attól,ami vár rám,amit gondolni fognak.Addig sem tartottak normálisnak,hát még ezek után...
12éves voltam...igen...és már volt egy full betegségem...elméletileg gyógyítható,gyakorlatilag nem.Teletömnek gyógyszerekkel,ami nem elmulaszt,csak pillanatnyilag jobbá tesz.Hidd el tudom...11éve ezzel élek,azt leszámítva,hogy mióta nagykorú lettem,saját döntésből leálltam a gyógyszerekkel,azóta sem lett rosszabb,így felesleges mérgezni magam velük.
11év alatt megerősödtem ugyan,de nem gyógyultam meg,néha-néha még most is elér az a fura érzés,de ennyi idő alatt megtanultam harcolni ellene.A lényeg,hogy ne add fel!
...folyt.köv.
2010. február 8., hétfő
2010. február 7., vasárnap
4
Már említettem,hogy az általános suliban kezdtem el igazán foglalkozni a rajzolással,úgymond kényszerből...azóta már kicsit más miatt folytatom.Nevezhetjük fanatizmusnak is,de annyira az életem része lett,hogyha valamilyen okból nem rajzolhatnék többet,nem bírnám ki...
8-9 évesen emlékszem,hogy állandóan pillangókat rajzoltam,de mindig mást,különböző színűt és mintájút.Ha az udvaron játszottam és megláttam egyet,rögtön rohantam be és emlékezetből,egyszeri pillantás után pontosan visszaadtam a rajzon,amit láttam.
Szerencsémre a rajztanárom gyorsan észrevette ezt a "tehetségem",így korán bekerültem különböző kézműves szakkörökre,tanulhattam,de mindezt úgy,hogy közben élveztem is.
Az első komolyabb megmérettetésem körülbelül 10évesen volt,amikor a suli pályázott egy reklámkampány főszereplőjének,vagyis inkább fő figurájának megtervezésére.A pályázatra 2-3fős csoportok jelentkezhettek,8-14 éves kor között.Az akkori legjobb barátnőm és én indultunk a mi sulink nevében.A reklám,ha jól emlékszem,az Olymposnak készült- aki esetleg nem tudná,ez egy gyümölcsleveket,gyümölcsitalokat forgalmazó görög cég.Mi a magyarországi leányvállalat hazai kampányához készítettük a figuránkat.
A téma talán annyiban volt adott,hogy az éppen esedékes Olimpia keretei közé kellett helyeznünk a témánkat...mi ezt tökéletesen meg is oldottuk,főszereplőnek 1barna kiskutyát álmodtunk meg.A versenyen végül másodikak lettünk,éppen lecsúszva ezzel kutyusunk tévés szerepléséről.Tökéletes első küzdelem volt.
Az első pályázatunk sikerén felbuzdulva egymás után neveztünk újabb és újabb megmérettetésekre,mind egyéni,mind páros formában.A sikerek jöttek szép számmal.A helyi,körzeti,megyei kiállítások állandó szereplői lettünk munkáinkkal.Országos pályázatokat is nyertünk,nem is egyet.Ekkor kaptuk meg azt a lehetőséget,hogy a sulink egyik falát "megkapjuk" és tetszésünk szerint alakíthatjuk,festhetjük ki.Ebben az akkori újonc rajzosok is a segítségünkre voltak.Örömmel tölt el,hogy bár rengeteg év eltelt,a fal még mindig ugyanúgy megvan,amennyire tudnak vigyáznak rá,és ezt köszönöm nekik...
A középiskolában is folytatódott ez a sikerszéria,kezdetben művészeti főiskolára is készültem,de aztán előjött az írás iránti szeretetem és ekkor sajnos rosszul döntöttem....de erről majd később.A középsuliban is nagy szerencsém volt a rajzon belüli tanárokkal,sokat segítettek,tanítottak,nagyban hozzájárultak ahhoz,hogy annyi mindent elértem.
Sajnos a rossz döntés miatt a rajzolás abbamaradt,már csak hobbi szinten van jelen az életemben,de sajnos az egyetem mellett egyre kevesebb időm jut rá.Szeretném majd egyszer folytatni,befejezni ezt az álmot,elérni,amire gyermekkorom óta vágytam,de ehhez sajnos előről kell kezdenem mindent...viszont hiszek abban,hogy ha egyszer majdnem sikerült,akkor menni fog majd "majdnem" nélkül is.Mert én ez vagyok,sosem adom fel!
...folyt.köv.
8-9 évesen emlékszem,hogy állandóan pillangókat rajzoltam,de mindig mást,különböző színűt és mintájút.Ha az udvaron játszottam és megláttam egyet,rögtön rohantam be és emlékezetből,egyszeri pillantás után pontosan visszaadtam a rajzon,amit láttam.
Szerencsémre a rajztanárom gyorsan észrevette ezt a "tehetségem",így korán bekerültem különböző kézműves szakkörökre,tanulhattam,de mindezt úgy,hogy közben élveztem is.
Az első komolyabb megmérettetésem körülbelül 10évesen volt,amikor a suli pályázott egy reklámkampány főszereplőjének,vagyis inkább fő figurájának megtervezésére.A pályázatra 2-3fős csoportok jelentkezhettek,8-14 éves kor között.Az akkori legjobb barátnőm és én indultunk a mi sulink nevében.A reklám,ha jól emlékszem,az Olymposnak készült- aki esetleg nem tudná,ez egy gyümölcsleveket,gyümölcsitalokat forgalmazó görög cég.Mi a magyarországi leányvállalat hazai kampányához készítettük a figuránkat.
A téma talán annyiban volt adott,hogy az éppen esedékes Olimpia keretei közé kellett helyeznünk a témánkat...mi ezt tökéletesen meg is oldottuk,főszereplőnek 1barna kiskutyát álmodtunk meg.A versenyen végül másodikak lettünk,éppen lecsúszva ezzel kutyusunk tévés szerepléséről.Tökéletes első küzdelem volt.
Az első pályázatunk sikerén felbuzdulva egymás után neveztünk újabb és újabb megmérettetésekre,mind egyéni,mind páros formában.A sikerek jöttek szép számmal.A helyi,körzeti,megyei kiállítások állandó szereplői lettünk munkáinkkal.Országos pályázatokat is nyertünk,nem is egyet.Ekkor kaptuk meg azt a lehetőséget,hogy a sulink egyik falát "megkapjuk" és tetszésünk szerint alakíthatjuk,festhetjük ki.Ebben az akkori újonc rajzosok is a segítségünkre voltak.Örömmel tölt el,hogy bár rengeteg év eltelt,a fal még mindig ugyanúgy megvan,amennyire tudnak vigyáznak rá,és ezt köszönöm nekik...
A középiskolában is folytatódott ez a sikerszéria,kezdetben művészeti főiskolára is készültem,de aztán előjött az írás iránti szeretetem és ekkor sajnos rosszul döntöttem....de erről majd később.A középsuliban is nagy szerencsém volt a rajzon belüli tanárokkal,sokat segítettek,tanítottak,nagyban hozzájárultak ahhoz,hogy annyi mindent elértem.
Sajnos a rossz döntés miatt a rajzolás abbamaradt,már csak hobbi szinten van jelen az életemben,de sajnos az egyetem mellett egyre kevesebb időm jut rá.Szeretném majd egyszer folytatni,befejezni ezt az álmot,elérni,amire gyermekkorom óta vágytam,de ehhez sajnos előről kell kezdenem mindent...viszont hiszek abban,hogy ha egyszer majdnem sikerült,akkor menni fog majd "majdnem" nélkül is.Mert én ez vagyok,sosem adom fel!
...folyt.köv.
2010. február 5., péntek
3
Sokáig nem írtam,ennek egyetlen hátránya,hogy elveszítettem a fonalat.Most össze kell megint kapargatnom,hogy miről is írjak,hogy tartsam magam nagyjából az időrendhez...
Azt hiszem,most arról mesélnék,hogy már fiatalon mennyire merész voltam és vakmerő,tekintve az életet,és azt,hogy mennyire tartottam az emberektől.A kisgyerekeknek,vagyis inkább már fiataloknak,sokkal kisebb a veszélyérzetük,mint a felnőtteknek.Talán ezért,talán nem,de sokszor előfordult,hogy ellógtam itthonról,szó nélkül,tehát leléptem.De ezt egyiket sem úgy kell elképzelni,hogy annyira rossz életem volt,hogy ezt éreztem szükségesnek,nem,csak mentem,mert mennem kellett.Általában hirtelen elhatározások vezényeltek,annak nem voltam tudatában,hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok a szüleimnek.Így visszagondolva három esetre emlékszem hírtelen,ami jól megmaradt bennem,így érdemes írnom róla.
Az első körülbelül 4évesen volt.Külföldön nyaraltunk,és mennem kellett.Mentem is.Kicsi voltam nagyon,ez az egész tudat alatt játszódott még le akkor bennem.
A második 7éves korom körül történt.Anyukám iskolájában Farsangi Bál volt,amire engem is elvitt.Nem szerettem a tömeget,ezért kimentem az udvarra játszani egy másik kislánnyal,de meguntam azt is,és jött az érzés...el kell mennem valahova,mindegy,hogy hova,csak innen el.Meg is indultam a semmibe,a suli a város szélén volt/van,ezért egyértelmű volt,hogy az ismeretlen felé kell mennem.A másik kislány félt egyedül maradni,ezért eljött velem...4-5órát voltunk nagyjából távol,akkor mentem vissza a suliba.Fogalmam sincs,hogyan találtam vissza,de sikerült...Az a pár óra,szinte kiesett teljesen,csak mikor visszaértünk eszméltem fel,hogy a kislány,aki velem jött sír,a felnőttek kiabálnak,hogy megvagyunk,anyukám a karjaiba vesz...
A harmadik alkalom pár évvel később történt.Danival és apukájával voltunk fent az ő szőlőhegyükön.A pincéhez erdő is tartozott,ami rettentő erősen vonzott engem mindig is,de a szülők nem engedtek le soha,attól tartva,hogy elveszünk.Hát ha valamit tiltanak egy kisgyereknek az annál jobban vonzza,így irány lefelé a hegyoldalban és rohanás be az erdőbe.Szerencsére,vagy talán nem,de Dani is ilyen kis elvont figura volt,mint én,ezért együtt vetettük bele magunkat a fák közé.Annyira lekötött amit látunk,hogy kicsit sem érdekelt,hol és milyen messzire járunk a kisháztól.Patakot találtunk,kisrókákat...egyikünk sem félt,teljesen otthon éreztük magunkat.Aztán besötétedett és semmit sem láttunk...hirtelen eszméltünk fel,hogy ez,amit délután tettünk tiltott dolog volt.Féltünk attól,amit otthon kapni fogunk,és 10éves korunk ellenére nem az rémisztett meg,ami egy erdőben annyira félelmetes éjjel....nem zavartak a fura hangok,nem zavart,hogy szinte semmit sem látunk.Órák telhettek el,mire kiértünk egy hegyi útra,sosem jártunk még arra,nem tudtuk,hogy merre is lehetünk.Ösztönszerűen indultunk el valamerre.Akkor tudtuk meg,hogy jó irányba haladunk,mikor villogó fényeket láttunk,pirosat és kéket.Nem tudtuk,hogy mi lehet az,de azt igen,hogy ahol ilyen fény van,ott ember is van,és talán segít hazakerülni.Aztán közelebb érve megismertük a pincét,a villogó autók ott álltak,lenntről az erdő felől hallottuk,ahogy a nevünket kiabálják,ismerős és ismeretlen hangok egyaránt.Aztán egyszercsak egy férfi futott felénk, kisrádiózott,hallottuk,hogy mondja:"Megvannak!"
Felkapott mindkettőnket és az egyik kocsihoz vitt,pár perccel később felbukkantak a szüleink is az erdő felől,mindkettőnk anyukája sírt,az apukákon inkább hatalmas megkönnyebbülés látszott.Tisztán emlékszem,hogy Dani apukájának hiányzott a fél gumicsizmája és derékig sáros volt...később tudtam csak meg,hogy mocsáros részre keveredett,ami akár könnyedén megölhette volna,ahogy minket is,ha véletlenül oda tévedünk....
Hazaérve anyukám nagyon leszidott,én ijedtem pislogtam rá,ami számára annyira borzalmas volt,az nekem csak egy kaland.Ettől az esettől fogva,nem mehettem sehova egyedül,így ezzel véget is értek a tudat alatti vándorlások.Nekiindultam volna én többször is,de innentől fogva árgus szemekkel figyeltek,elég volt 1 pillantás valamerre,és bár be is parancsoltak az udvarról...
Hogy rossz gyerek lettem volna?Nem hiszem....inkább különc.Ahogyan most is...
...folyt.köv.
Azt hiszem,most arról mesélnék,hogy már fiatalon mennyire merész voltam és vakmerő,tekintve az életet,és azt,hogy mennyire tartottam az emberektől.A kisgyerekeknek,vagyis inkább már fiataloknak,sokkal kisebb a veszélyérzetük,mint a felnőtteknek.Talán ezért,talán nem,de sokszor előfordult,hogy ellógtam itthonról,szó nélkül,tehát leléptem.De ezt egyiket sem úgy kell elképzelni,hogy annyira rossz életem volt,hogy ezt éreztem szükségesnek,nem,csak mentem,mert mennem kellett.Általában hirtelen elhatározások vezényeltek,annak nem voltam tudatában,hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok a szüleimnek.Így visszagondolva három esetre emlékszem hírtelen,ami jól megmaradt bennem,így érdemes írnom róla.
Az első körülbelül 4évesen volt.Külföldön nyaraltunk,és mennem kellett.Mentem is.Kicsi voltam nagyon,ez az egész tudat alatt játszódott még le akkor bennem.
A második 7éves korom körül történt.Anyukám iskolájában Farsangi Bál volt,amire engem is elvitt.Nem szerettem a tömeget,ezért kimentem az udvarra játszani egy másik kislánnyal,de meguntam azt is,és jött az érzés...el kell mennem valahova,mindegy,hogy hova,csak innen el.Meg is indultam a semmibe,a suli a város szélén volt/van,ezért egyértelmű volt,hogy az ismeretlen felé kell mennem.A másik kislány félt egyedül maradni,ezért eljött velem...4-5órát voltunk nagyjából távol,akkor mentem vissza a suliba.Fogalmam sincs,hogyan találtam vissza,de sikerült...Az a pár óra,szinte kiesett teljesen,csak mikor visszaértünk eszméltem fel,hogy a kislány,aki velem jött sír,a felnőttek kiabálnak,hogy megvagyunk,anyukám a karjaiba vesz...
A harmadik alkalom pár évvel később történt.Danival és apukájával voltunk fent az ő szőlőhegyükön.A pincéhez erdő is tartozott,ami rettentő erősen vonzott engem mindig is,de a szülők nem engedtek le soha,attól tartva,hogy elveszünk.Hát ha valamit tiltanak egy kisgyereknek az annál jobban vonzza,így irány lefelé a hegyoldalban és rohanás be az erdőbe.Szerencsére,vagy talán nem,de Dani is ilyen kis elvont figura volt,mint én,ezért együtt vetettük bele magunkat a fák közé.Annyira lekötött amit látunk,hogy kicsit sem érdekelt,hol és milyen messzire járunk a kisháztól.Patakot találtunk,kisrókákat...egyikünk sem félt,teljesen otthon éreztük magunkat.Aztán besötétedett és semmit sem láttunk...hirtelen eszméltünk fel,hogy ez,amit délután tettünk tiltott dolog volt.Féltünk attól,amit otthon kapni fogunk,és 10éves korunk ellenére nem az rémisztett meg,ami egy erdőben annyira félelmetes éjjel....nem zavartak a fura hangok,nem zavart,hogy szinte semmit sem látunk.Órák telhettek el,mire kiértünk egy hegyi útra,sosem jártunk még arra,nem tudtuk,hogy merre is lehetünk.Ösztönszerűen indultunk el valamerre.Akkor tudtuk meg,hogy jó irányba haladunk,mikor villogó fényeket láttunk,pirosat és kéket.Nem tudtuk,hogy mi lehet az,de azt igen,hogy ahol ilyen fény van,ott ember is van,és talán segít hazakerülni.Aztán közelebb érve megismertük a pincét,a villogó autók ott álltak,lenntről az erdő felől hallottuk,ahogy a nevünket kiabálják,ismerős és ismeretlen hangok egyaránt.Aztán egyszercsak egy férfi futott felénk, kisrádiózott,hallottuk,hogy mondja:"Megvannak!"
Felkapott mindkettőnket és az egyik kocsihoz vitt,pár perccel később felbukkantak a szüleink is az erdő felől,mindkettőnk anyukája sírt,az apukákon inkább hatalmas megkönnyebbülés látszott.Tisztán emlékszem,hogy Dani apukájának hiányzott a fél gumicsizmája és derékig sáros volt...később tudtam csak meg,hogy mocsáros részre keveredett,ami akár könnyedén megölhette volna,ahogy minket is,ha véletlenül oda tévedünk....
Hazaérve anyukám nagyon leszidott,én ijedtem pislogtam rá,ami számára annyira borzalmas volt,az nekem csak egy kaland.Ettől az esettől fogva,nem mehettem sehova egyedül,így ezzel véget is értek a tudat alatti vándorlások.Nekiindultam volna én többször is,de innentől fogva árgus szemekkel figyeltek,elég volt 1 pillantás valamerre,és bár be is parancsoltak az udvarról...
Hogy rossz gyerek lettem volna?Nem hiszem....inkább különc.Ahogyan most is...
...folyt.köv.
2010. január 31., vasárnap
2
A Danival való barátságom lezárásával,túl előre szaladtam az időben,ezért menjünk vissza egészen a költözésig.
A gyerekek általában 7évesen mennek suliba,én 8voltam,tehát évvesztes,azóta általában mindig én voltam/vagyok a legidősebb az aktuális csoportomban.Az óvónénik szerint nem készültem még fel a sulira.Lényegében igazuk is volt,hiszen akkor még csak én voltam,többi ember számomra nem létezett.Ebben az évben került be Dani a képbe,ekkor lettem más.Ami nagy szerencse,mivel azzal a természettel,amivel akkor rendelkeztem,nagy eséllyel indúltam volna a suli legutáltabb személye címért.
Az általános suli egész jól kezdődött,kedves voltam,szeretnivaló és nyitott,és mindezek mellett kitűnő tanuló.Most már igazi barátok vettek körül.Jól éreztem magam velük és boldog voltam.Aztán a második osztály végén nagyanyámnak az az agyszüleménye támadt,hogy vágassuk le a már lassan térdig érő gyönyörű hajam...emlékszem,hogy anyukámmal azt hazudták,hogy azért megyünk fodrászhoz,amiért szoktunk,vagyis,hogy vágjanak egy kicsit az aljából.Aztán mikor a fodrász fogta a befont copfom és levágta tőből...hát az az érzés valami borzalmas volt.Undorító bubifrizurát vágott nekem,úgy néztem ki benne,mint egy fogyatékos,és ezt minden túlzás nélkül állítom...nemcsak,hogy a rövid haj,de maga a fazon sem állt jól.Napokig sírtam,féltem,hogy mi lesz most,ha így kell suliba mennem...azt hittem már nem jöhet rosszabb,de jött.Anyukám elvitt szemészetre,ahol kiderült,hogy nem éppen a legjobb a szemem,nem is vészes,de jobb lesz ha szemüveget hordok,ne romoljon tovább...akkoriban a cuki kis vastagkeretes tömbszemcsik voltak a menők,nem is volt másféle...rövid haj,otromba szemcsi...tökéletes...
A hercegnőből egy hét alatt szörnyet csináltak,gyűlöltem őket,akik ezt tették velem,és gyűlöltem magam,mert így nézek ki.A suliban csúfolni kezdtek az évfolyam társaim,pár felsős csaj rámszállt,állandóan lökdöstek az udvaron,kinevettek...újra magamba fordúltam,elzártam magamtól mindenkit,láthatatlan akartam lenni...egyedül Dani volt ott nekem,akinek még így,mumusként is én voltam a legjobb barátja.Ő viszont másik iskolába járt,mikor szükségem lett volna rá nem tudott ott lenni...
Elég nehéz időszak volt ez,különösen,hogy éveken át tartott,évekig küzdöttem a környezetemmel és a tanulásba menekültem.A legjobb voltam az osztályban,sorra nyertem a tanulmányi versenyeket.Ekkor találtam meg magam a rajzolásban is,onnantól életem értelme lett,menedéket nyújtott a sok fájdalom elől.
A rajzaim a legtöbb pályázaton nyertesek voltak,állandó elemei a kiállításoknak...igen,mindezt 10évesen...éjjel-nappal rajzoltam,már-már betegesen,rajzszakkörök,különórák,de semmi nem volt elég.Rajzoltam,hogy meneküljek,hogy ne kelljen a világgal törődnöm.Az iskola egyik belső falán azóta is az én festményem van...bár igazából nem festmény a szó szoros értelmében,mivel mesefigurákat kellett megörökítenem,de ott van,és az enyém.Hagytam valami emléket magamból annak a helynek,amit annyira gyűlöltem.
Most,hogy leírtam egy szomorú részt az életemből,leírok egy ezzel párhuzamosan történt nagyon jót is.
Mielőtt elkezdtem volna a sulit apukám hazaállított egy fonott kosárral,de a lelkemre kötötte,hogy csak akkor nyithatom ki,ha megszólal...megszólal?Egy kosár nem tud beszélni,nem is értettem,hogy mit akar ezzel mondani.Aztán rajzolás közben neszt hallottam a kosárból,nagyon megijedtem...majd valami nyüszögést,és végül nem bírtam tovább kinyitottam.Életem leggyönyörűbb szörmókja pislogott rám nagy szemekkel,nem akartam elhinni,hogy az enyém,hiszen már évek óta kiskutyáért könyörögtem,sírtam a boldogságtól.
Alex egy törzskönyvezett,fekete,amerikai crocker spániel volt,díjnyertes szülőktől.A legszebb,amit valaha is láttam.Egyszerűen imádtam,Dani mellett ő volt a mindenem.Reménysugár volt,cél,hogy miért siessek haza a suliból,egy szeletnyi boldogság minden egyes nap.
Nagyon sokat jelentett nekem,az egyik legpozitívabb napom volt addigi 10évem során,amikor megkaptam.Megtanított az őszinte szeretetre,amit addig nem nagyon ismertem,a hűségre és a tiszta örömre és nevetésre.
...folyt.köv.
A gyerekek általában 7évesen mennek suliba,én 8voltam,tehát évvesztes,azóta általában mindig én voltam/vagyok a legidősebb az aktuális csoportomban.Az óvónénik szerint nem készültem még fel a sulira.Lényegében igazuk is volt,hiszen akkor még csak én voltam,többi ember számomra nem létezett.Ebben az évben került be Dani a képbe,ekkor lettem más.Ami nagy szerencse,mivel azzal a természettel,amivel akkor rendelkeztem,nagy eséllyel indúltam volna a suli legutáltabb személye címért.
Az általános suli egész jól kezdődött,kedves voltam,szeretnivaló és nyitott,és mindezek mellett kitűnő tanuló.Most már igazi barátok vettek körül.Jól éreztem magam velük és boldog voltam.Aztán a második osztály végén nagyanyámnak az az agyszüleménye támadt,hogy vágassuk le a már lassan térdig érő gyönyörű hajam...emlékszem,hogy anyukámmal azt hazudták,hogy azért megyünk fodrászhoz,amiért szoktunk,vagyis,hogy vágjanak egy kicsit az aljából.Aztán mikor a fodrász fogta a befont copfom és levágta tőből...hát az az érzés valami borzalmas volt.Undorító bubifrizurát vágott nekem,úgy néztem ki benne,mint egy fogyatékos,és ezt minden túlzás nélkül állítom...nemcsak,hogy a rövid haj,de maga a fazon sem állt jól.Napokig sírtam,féltem,hogy mi lesz most,ha így kell suliba mennem...azt hittem már nem jöhet rosszabb,de jött.Anyukám elvitt szemészetre,ahol kiderült,hogy nem éppen a legjobb a szemem,nem is vészes,de jobb lesz ha szemüveget hordok,ne romoljon tovább...akkoriban a cuki kis vastagkeretes tömbszemcsik voltak a menők,nem is volt másféle...rövid haj,otromba szemcsi...tökéletes...
A hercegnőből egy hét alatt szörnyet csináltak,gyűlöltem őket,akik ezt tették velem,és gyűlöltem magam,mert így nézek ki.A suliban csúfolni kezdtek az évfolyam társaim,pár felsős csaj rámszállt,állandóan lökdöstek az udvaron,kinevettek...újra magamba fordúltam,elzártam magamtól mindenkit,láthatatlan akartam lenni...egyedül Dani volt ott nekem,akinek még így,mumusként is én voltam a legjobb barátja.Ő viszont másik iskolába járt,mikor szükségem lett volna rá nem tudott ott lenni...
Elég nehéz időszak volt ez,különösen,hogy éveken át tartott,évekig küzdöttem a környezetemmel és a tanulásba menekültem.A legjobb voltam az osztályban,sorra nyertem a tanulmányi versenyeket.Ekkor találtam meg magam a rajzolásban is,onnantól életem értelme lett,menedéket nyújtott a sok fájdalom elől.
A rajzaim a legtöbb pályázaton nyertesek voltak,állandó elemei a kiállításoknak...igen,mindezt 10évesen...éjjel-nappal rajzoltam,már-már betegesen,rajzszakkörök,különórák,de semmi nem volt elég.Rajzoltam,hogy meneküljek,hogy ne kelljen a világgal törődnöm.Az iskola egyik belső falán azóta is az én festményem van...bár igazából nem festmény a szó szoros értelmében,mivel mesefigurákat kellett megörökítenem,de ott van,és az enyém.Hagytam valami emléket magamból annak a helynek,amit annyira gyűlöltem.
Most,hogy leírtam egy szomorú részt az életemből,leírok egy ezzel párhuzamosan történt nagyon jót is.
Mielőtt elkezdtem volna a sulit apukám hazaállított egy fonott kosárral,de a lelkemre kötötte,hogy csak akkor nyithatom ki,ha megszólal...megszólal?Egy kosár nem tud beszélni,nem is értettem,hogy mit akar ezzel mondani.Aztán rajzolás közben neszt hallottam a kosárból,nagyon megijedtem...majd valami nyüszögést,és végül nem bírtam tovább kinyitottam.Életem leggyönyörűbb szörmókja pislogott rám nagy szemekkel,nem akartam elhinni,hogy az enyém,hiszen már évek óta kiskutyáért könyörögtem,sírtam a boldogságtól.
Alex egy törzskönyvezett,fekete,amerikai crocker spániel volt,díjnyertes szülőktől.A legszebb,amit valaha is láttam.Egyszerűen imádtam,Dani mellett ő volt a mindenem.Reménysugár volt,cél,hogy miért siessek haza a suliból,egy szeletnyi boldogság minden egyes nap.
Nagyon sokat jelentett nekem,az egyik legpozitívabb napom volt addigi 10évem során,amikor megkaptam.Megtanított az őszinte szeretetre,amit addig nem nagyon ismertem,a hűségre és a tiszta örömre és nevetésre.
...folyt.köv.
2010. január 30., szombat
1
Hogy elitebb körülmények között élnék,mint mások?Nevezzük hétköznapibban:gazdag lennék?Ez csak mese.A 80'as években nem volt annyira nehéz normálisan élni,mint manapság.Akkor a legtöbb dolgot fillérekért meg lehetett kapni,szó szerint.Nem volt az emberek anyagi helyzete között ekkora árok,mint most.Szóval,nem voltunk gazdagok,csak jól éltünk,a kettő nem ugyanaz.
Születésemtől, körülbelül 6 éven át egy négy emeletes tömbházban laktunk.Nem volt nagy lakás,de hárman jól elfértünk,főleg,hogy hiába volt saját szobám,éveken át a szüleim között aludtam a franciaágyukban.Nem hiába...akkor is a maximális figyelmet akartam.
4éves lehettem,mikor beírattak az oviba.Az átlagos gyerekek ott voltak reggeltől délutánig,én csak napi pár órát.Nem voltam hajlandó ugyanis annyi gyerek között aludni,ahogyan az általában az ovikban szokás.Ezért a délutáni pihi előtt engem mindig hazavittek.Egyetlen egyszer fordult elő,hogy valami miatt nem tudtak értem jönni...hát...jött a szokásos hiszti....ami kábé így nézett ki:
Nagyon akaratos voltam,képtelen voltam elviselni,ha valami nem az ÉN elképzeléseim szerint történik.Ennek ellenére az oviban sok barátom volt...legalábbis akkor azt hittem,hogy barátok,most így visszagondolva inkább csak érdek emberek...igen,már akkor...nagyképűen hangozhat,de én voltam a legszebb kislány a csoportomban,ha nem az egész oviban,ezért mindenki az én társaságomat kereste,amit én valahogy nem tudtam,vagy inkább nem akartam értékelni.Nem érdekeltek mások,csak saját magam,így nem foglalkoztam a körülöttem legyeskedőkkel.Én voltam a kedvenc,mind a többi ovis,mind az óvónénik és a dadusok között.Utóbbiak "rajongása" úgy vélem inkább nagymamám igazgatóságának köszönhető,mintsem "hercegnői bájamnak"...
Nagycsoportos voltam,amikor elköltöztünk a lakásból a mostani otthonunkba,egy külvárosi kertes családi házba.Abban az időben az utcánkban még alig volt más ház,szóval lényegében volt egy saját utcám.Mivel nehezen ismerkedtem,nem igazán akaródzott a többi gyerekkel játszanom...eleve nem is szerettem azokat,amiket "errefelé" játszottak...a fiúk állandó jelleggel fociztak,a lányok meg babáztak...egyik sem az én műfajom volt.Inkább egyedül voltam a saját kis kastélyomban.
Egyik nap egyedül játszottam az udvarban,mikor a szembeszomszéd kisfiú odajött hozzám.Őt is alsóbbrendűnek tekintettem,mint ahová magamat helyeztem képzeletben.Ráadásul koszos is volt az egész napos focitól,ami számomra méginkább visszataszító volt.Ennek ellenére mégis megengedtem, hogy leüljön mellém játszani...attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk éveken keresztül...
Mindent együtt csináltunk,egy napot sem bírtunk ki a másik nélkül.Ez talán olyasmi lehetett,mint a gyerekszerelem,vagy nem is tudom...mindenesetre a szüleink már akkor összeboronáltak minket,mint férj és feleség...nevetséges...szülők.
A két család általunk nagyon jóba lett,együtt nyaraltunk,Szilvesztereztünk,együtt jártunk fesztiválokra,vagy bárhová máshova.Szerettem az ő családját,különösen a nővérét,akit bálványoztam.Úgy szeretett,mint a saját testvérét.
A Danival töltött évek gyökeresen megváltoztattak,lassan átragadt rám az ő közvetlensége és "hétköznapiassága",más ember,más gyerek lettem,ezt azóta is köszönöm neki.
Sajnos az évek és a kor szétválasztott minket,bebizonyosodott idővel,hogy fiú-lány barátság,főleg ilyen mély,mint a miénk,nem létezhet,ő belém szeretett,számomra viszont még mindig csak barát volt...féltem...rettegtem,hogy most mi lesz,hogy elveszítem...és meg is történt,kilépett az életemből,és megint egyedül maradtam.
...folyt.köv.
Születésemtől, körülbelül 6 éven át egy négy emeletes tömbházban laktunk.Nem volt nagy lakás,de hárman jól elfértünk,főleg,hogy hiába volt saját szobám,éveken át a szüleim között aludtam a franciaágyukban.Nem hiába...akkor is a maximális figyelmet akartam.
4éves lehettem,mikor beírattak az oviba.Az átlagos gyerekek ott voltak reggeltől délutánig,én csak napi pár órát.Nem voltam hajlandó ugyanis annyi gyerek között aludni,ahogyan az általában az ovikban szokás.Ezért a délutáni pihi előtt engem mindig hazavittek.Egyetlen egyszer fordult elő,hogy valami miatt nem tudtak értem jönni...hát...jött a szokásos hiszti....ami kábé így nézett ki:
Nagyon akaratos voltam,képtelen voltam elviselni,ha valami nem az ÉN elképzeléseim szerint történik.Ennek ellenére az oviban sok barátom volt...legalábbis akkor azt hittem,hogy barátok,most így visszagondolva inkább csak érdek emberek...igen,már akkor...nagyképűen hangozhat,de én voltam a legszebb kislány a csoportomban,ha nem az egész oviban,ezért mindenki az én társaságomat kereste,amit én valahogy nem tudtam,vagy inkább nem akartam értékelni.Nem érdekeltek mások,csak saját magam,így nem foglalkoztam a körülöttem legyeskedőkkel.Én voltam a kedvenc,mind a többi ovis,mind az óvónénik és a dadusok között.Utóbbiak "rajongása" úgy vélem inkább nagymamám igazgatóságának köszönhető,mintsem "hercegnői bájamnak"...
Nagycsoportos voltam,amikor elköltöztünk a lakásból a mostani otthonunkba,egy külvárosi kertes családi házba.Abban az időben az utcánkban még alig volt más ház,szóval lényegében volt egy saját utcám.Mivel nehezen ismerkedtem,nem igazán akaródzott a többi gyerekkel játszanom...eleve nem is szerettem azokat,amiket "errefelé" játszottak...a fiúk állandó jelleggel fociztak,a lányok meg babáztak...egyik sem az én műfajom volt.Inkább egyedül voltam a saját kis kastélyomban.
Egyik nap egyedül játszottam az udvarban,mikor a szembeszomszéd kisfiú odajött hozzám.Őt is alsóbbrendűnek tekintettem,mint ahová magamat helyeztem képzeletben.Ráadásul koszos is volt az egész napos focitól,ami számomra méginkább visszataszító volt.Ennek ellenére mégis megengedtem, hogy leüljön mellém játszani...attól a naptól elválaszthatatlanok voltunk éveken keresztül...
Mindent együtt csináltunk,egy napot sem bírtunk ki a másik nélkül.Ez talán olyasmi lehetett,mint a gyerekszerelem,vagy nem is tudom...mindenesetre a szüleink már akkor összeboronáltak minket,mint férj és feleség...nevetséges...szülők.
A két család általunk nagyon jóba lett,együtt nyaraltunk,Szilvesztereztünk,együtt jártunk fesztiválokra,vagy bárhová máshova.Szerettem az ő családját,különösen a nővérét,akit bálványoztam.Úgy szeretett,mint a saját testvérét.
A Danival töltött évek gyökeresen megváltoztattak,lassan átragadt rám az ő közvetlensége és "hétköznapiassága",más ember,más gyerek lettem,ezt azóta is köszönöm neki.
Sajnos az évek és a kor szétválasztott minket,bebizonyosodott idővel,hogy fiú-lány barátság,főleg ilyen mély,mint a miénk,nem létezhet,ő belém szeretett,számomra viszont még mindig csak barát volt...féltem...rettegtem,hogy most mi lesz,hogy elveszítem...és meg is történt,kilépett az életemből,és megint egyedül maradtam.
...folyt.köv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)