My song.

Kommentár nélkül. Csak hallgasd. Az enyém.

Broken heart.

Az elmúlt napokról egy az egyben elmondható, hogy az érzelmi küszöböm netovábbját súrolták. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor választanom kell két olyan része közül az életemnek, amik nélkül nem is lehet létezni. Az egyik a családom, a másik a szerelmem.
Nem gondoltam volna, mégis itt van az a pillanat...a sztori a következő: vagyok ugyebár én, kereszttűzben a szüleim és a párom között. Egyiküket sem akarom elveszíteni így hát őrlődöm, hogy jobbra vagy balra forduljak. Bebizonyosodott, hogy mindkettő nem megy. 250km távolság van a két életem között, ezt sem érzelmileg, sem anyagilag nem lehet kibírni. Gondolhatjátok, hogy: 1- igen persze 25 éves vagyok, egyszer ki kell repülnöm itthonról- jogos, de olyan helyre repülni, ahol nincs munkád, így megélhetésed sem, kicsit már bonyolultabb. 2- fontos a szerelem, hiszen az a jövő- tény, viszont egyik pillanatról a másikra elhagyni azokat, akik örömben és bánatban veled voltak, hát az "kicsit" fájdalmas.
Döntések, döntések, döntések...semmi más értelmük nincs, csak, hogy valakinek bánatot okozzak velük. Tépjem ki a szerelmem szívét, azzal, hogy elhagyom, vagy romboljam le a szüleim világát azzal, hogy úgy költözöm el, hogy ezentúl alig fognak látni. Két rossz közül nem tudom melyik a kevésbé rossz, melyiket élem még túl és melyik lenne végzetes csapás. Úgy érzem mindkettő. Nem tudok, képtelen vagyok két tökéletes életből a jobbat választani. Nincs is jobb, egyformák. Ugyanolyan fontosak, az életem alapkövei. Mintha ezentúl levegő, vagy víz nélkül kellene élnem.
Menekülök...keresem a harmadik variációt, de nem találom. Hol van az a pont, ami mindkét félnek jó? Én nem számítok. Az ő boldogságuk a legfontosabb. Ha őket mosolyogni látom az én lelkem is kivirágzik. Nem akarok hervadt virágokat, nem akarok szürke szivárványt. Őket akarom így, egyszerre.

Ti kértétek Part 2.

Az, hogy a téma mennyire aktuális- "a magyarok negativitása" -, nehéz megmondani. Én, a magam kis 25 évével, úgy látom, hogy maga a magyar nép/nemzet a gyökereitől fogva negatív és elégedetlen. Nem látunk túl a számunkra rossz dolgokon, azt hisszük nekünk van a legsivárabb sorsunk ez egész világon, nem érezzük át a közösségi szellemet, a mentalitást. Gyávának tartom magunkat. Olyan embereknek, akik szidják honfitársaikat, politikusainkat, egészében véve mindent, azt, hogy nincs az országban munka- ha dolgozni akarsz és nem válogatsz, teszel azért valamit, hogy legyen, nem csak nézel ki a fejedből, LESZ, még ha nem is álmaid netovábbja, de lesz. Kevesled a fizetésed- ha egy minimálbéres állást nézünk, mert tegyük fel dolgozol, mert AKARSZ, akkor a jelenlegi 93.000 ft-ból /netto 65.000 kb./ szűkösen, spórolósan de eléldegélhetsz. Lejjebb kell adni az igényekből vagy a megszokottból, másoknak még ennyi sem jut. Lázadozol otthon, a négy fal között O.V. ellen, miért? Nem elég a hétköznapi stressz? Ha a fejeden állva forogsz a szoba közepén, akkor sem változtathatod ezt meg. Olyan nálunk, hogy összefogás nincs, ismételten gyávák vagyunk. Jogosan. Féltjük azt, ami még megvan, nehogy attól is megfosszanak. De akkor minek szitkozódni? Álljunk össze és nyilvánítsunk véleményt vagy üljünk le és hallgassunk.
A gyávaság mellett híres tulajdonságaink a következőek: kárörvendőek vagyunk- ha másoknak rosszabbul megy, kiröhögjük, ha nekünk és kiröhögnek, mártírkodunk. Soha nem elég, ha nincs semmink, kellene valami, ha van, több kell, ha sok van, annál is többet akarunk. Nagyotmondás, mielőtt beszélsz, gondold át kétszer (ugye 47,000 forintos bácsi?). Hazugságok, éjjel, nappal, reggeltől, estig. Állandó miértek, de megkeresni a választ, ha nem kapjuk meg rögtön, az már luxus. Kitartás nuku, szenvedésre való hajlam maximális.
Mikor jön már el az az idő, amikor igenis együtt, mint magyar nép, össze tudunk fogni és küzdeni tudunk a céljainkért, az álmainkért? Amikor nem az bélyegzi meg az embereket, hogy a piros vagy a narancssárga az aktuális kedvenc színük, hanem az, hogy küzdenek? Mint, ahogy küzdöttek anno a '48-as vagy az '56-os forradalom idején is. Együtt, egymásért. Ha lehetne három kívánságom ez lenne az egyik...szeretnék egy olyan országban érett felnőtté válni és egyszer majd családot alapítani, ahol nem kell állandó rettegésben élnem. Nem kell félnem a holnaptól, a jövőtől. Én csak ennyit szeretnék, de egyedül kevés vagyok, így el is surran ez a gondolat és átveszi helyét a megszokott. Vajon találok rendes állást? Ki tudom fizetni az albérletet ebben a hónapban? Lesz mit ennünk a hónap végéig?

Contrasts.

Sokan vagytok, sőt még annál is többen, akik szerint két szerelmes csak akkor passzol igazán össze, ha hasonló az érdeklődési körük, a nézeteik, a hobbijuk, a baráti társaságuk. Szerintetek tehát MI nem illünk össze. Valóban nem. Ha Ő a fehér én a fekete, ha Ő a jó én a rossz, ha Ő a színes én a színtelen. Mások vagyunk, ellentétesek, de összetartozók.
Különböző az egész világunk, különbözőek a lakói, de mi ketten, itt is és ott is egyformán állandóak vagyunk. Nincs szükségünk hatalmas tettekre, kimondhatatlan szavakra, felerősített érzelmekre, csak egymásra. Nem kellenek tettek, szavak, érzelmek, csak egy pillantás. Egy pillantás, amiből te is megtudod, hogy igen, ez valós és megtörhetetlen. Harcolhattok ellenünk, küzdhettek féltékenységből, haragból, ellenszenvből, amiből csak akartok. Veszíteni fogtok. Véletlenek nem léteznek, okkal vagyunk egymásnak és okkal vagyunk egymásért. Kéz a kézben, mosolyogva nézünk vissza rátok, a múltra, ahol röghöz kötötten éltek és léteztek. Mi továbbléptünk. Sziasztok.

"Will you marry me?" part 2.

...2012.február 03.(péntek) is egy sima hétköznapnak indult. A reggeli felkelést eleve elfelejthetjük, mivel abban az időben nem volt általános dolog kimászni az ágyból délután 3 előtt. Még a kimászás is túlzás, inkább csak kinyitották a szemüket és álmosan, nagyokat pislogva nézték a másikat. Kapcsolatukban állandó dolog volt a mosoly. Mosolyogtak, ha látták egymást, mosolyogtak, ha megérinthették a másikat és mosolyogtak akkor is, amikor csak felvillant fejükben a másik arca. A királylány közeli rokonságban állt Csipkerózsikával, így nála a felkelés külön tortúra volt. Hercege nem is erőltette soha, inkább finomabbnál finomabb "ágybareggelikkel" ébresztgette hétalvó kedvesét. Ezen a pénteken is így történt. Gyorsan elrepült a délután és újra este lett. A királylány szerette azokat az estéket, amiket párjával tölthetett és a királyfi is ugyanígy szerette ezeket. Igazából bármi, amit együtt csinálhattak, öröm volt számukra. Nem létezett többé ÉN, csak MI.
Késő estére járt az idő, amikor a királyfi váratlanul meglepte szerelmét egy kérdéssel. Ez nem olyan hétköznapi valami volt, mivel náluk eleve semmi nem volt hétköznapi, ez A NAGY kérdés volt. Letérdelt elé és félve megkérdezte azt, ami már régóta a fejében járt. A királylány először megijedt, nem számított erre, majd közölte a fiúval azt, amit ő is legbelül érzett. Ebben a kérdésben és a rá adott válaszban 8hónap minden érzelme, szeretete, fájdalma, meglepetése, öröme benne volt. Ebben az igenben a jövő van. Ebben MI vagyunk.
...end of part2.