Spring edition.

Túl sokat gondolkodtam ma azon, hogy miről is írjak. Rájöttem, minél többet agyalok rajta, annál biztosabb, hogy sablonos vacak lesz. Írhatnék én is a kedvenc zenémről, könyvemről, okoskodhatnék minden egyes bejegyzésben, osztogathatnék tanácsokat, szitkozódhatnék dolgokon, de kérdezem: minek? Hiszen senkit nem érdekel. Hozzáteszem engem se. Nincs is kedvenc könyvem, filmem se igazán, okoskodni fárasztó, tanácsért meg fordulj a háziorvosodhoz illetve gyógyszerészedhez. Ha már ennyit gondolkodtam azon, hogy miről ne írjak, mégiscsak sikerült flegmulni. Általában nem rám jellemző eme becses tulajdonság, nem is értem mi történhetett...Igazából az van, hogy túl sok minden van. Tavasz féllábbal, napsütés all time, szerelem on, happység, vidámság, no depression. Igazából túl jól vagyok ahhoz, hogy rosszul legyek. Értitek. Vannak napok, amikor csak mosolyogsz és örülsz mindennek, amikor ha átmenne rajtad egy kamion, akkor is nevetnél. Bonyolult női logika ez megint. Tényleg, szerintetek tényleg bonyolult a nők gondolkodásmódja, vagy ez csak egy megszokott szleng? Inkább az utóbbi...nőnek lenni kiváltság, pasinak lenni fárasztó. Amíg én teljesen tisztában vagyok a fejemben dübörgő száz és ezer gondolattal, addig ők arra sem tudnak odafigyelni, hogy nem tesszük be a mosógépbe az üvöltően fekete ruhák közé a barátnőnk fehér, csipkés fehérneműjét. /Bocsi Kicsim, ezer puszi érte, hogy felhoztam. *.*/ A lényeg, a lényeg: komplikáltságunk áldás inkább, mint teher.
Éééééééés, megint elkanyarodtam onnan, hogy...nem is volt témám. Nézelődöm ki a fejemből, Bambim- törpenyuszkóm- éppen Stendhal Vörös és feketéjét zabálja, melegem van, hiányzik Babum és még az a különös betegség is rámjött, hogy tanulni van kedvem. Valami újat. Hihetetlen./Bambiiiiii!!!!Szétrágott egy csomag pézsét.../ Nyahh...úgy néz ki meg kell nevelnem a kölyköt, kiviszem vágtázni egyet az udvarra. BB.

This is me.

Én én vagyok.

Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.

Én rendelkezem mindenemmel –

a testemmel és annak minden mozdulatával;

az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;

a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;

az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;

a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;

a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;

minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.

Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.

Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.

Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.

Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.

Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.

Én én vagyok, és így vagyok jó.

Nincs mit hozzáfűznöm.Virginia Satir <3

My song.

Kommentár nélkül. Csak hallgasd. Az enyém.

Broken heart.

Az elmúlt napokról egy az egyben elmondható, hogy az érzelmi küszöböm netovábbját súrolták. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor választanom kell két olyan része közül az életemnek, amik nélkül nem is lehet létezni. Az egyik a családom, a másik a szerelmem.
Nem gondoltam volna, mégis itt van az a pillanat...a sztori a következő: vagyok ugyebár én, kereszttűzben a szüleim és a párom között. Egyiküket sem akarom elveszíteni így hát őrlődöm, hogy jobbra vagy balra forduljak. Bebizonyosodott, hogy mindkettő nem megy. 250km távolság van a két életem között, ezt sem érzelmileg, sem anyagilag nem lehet kibírni. Gondolhatjátok, hogy: 1- igen persze 25 éves vagyok, egyszer ki kell repülnöm itthonról- jogos, de olyan helyre repülni, ahol nincs munkád, így megélhetésed sem, kicsit már bonyolultabb. 2- fontos a szerelem, hiszen az a jövő- tény, viszont egyik pillanatról a másikra elhagyni azokat, akik örömben és bánatban veled voltak, hát az "kicsit" fájdalmas.
Döntések, döntések, döntések...semmi más értelmük nincs, csak, hogy valakinek bánatot okozzak velük. Tépjem ki a szerelmem szívét, azzal, hogy elhagyom, vagy romboljam le a szüleim világát azzal, hogy úgy költözöm el, hogy ezentúl alig fognak látni. Két rossz közül nem tudom melyik a kevésbé rossz, melyiket élem még túl és melyik lenne végzetes csapás. Úgy érzem mindkettő. Nem tudok, képtelen vagyok két tökéletes életből a jobbat választani. Nincs is jobb, egyformák. Ugyanolyan fontosak, az életem alapkövei. Mintha ezentúl levegő, vagy víz nélkül kellene élnem.
Menekülök...keresem a harmadik variációt, de nem találom. Hol van az a pont, ami mindkét félnek jó? Én nem számítok. Az ő boldogságuk a legfontosabb. Ha őket mosolyogni látom az én lelkem is kivirágzik. Nem akarok hervadt virágokat, nem akarok szürke szivárványt. Őket akarom így, egyszerre.

Ti kértétek Part 2.

Az, hogy a téma mennyire aktuális- "a magyarok negativitása" -, nehéz megmondani. Én, a magam kis 25 évével, úgy látom, hogy maga a magyar nép/nemzet a gyökereitől fogva negatív és elégedetlen. Nem látunk túl a számunkra rossz dolgokon, azt hisszük nekünk van a legsivárabb sorsunk ez egész világon, nem érezzük át a közösségi szellemet, a mentalitást. Gyávának tartom magunkat. Olyan embereknek, akik szidják honfitársaikat, politikusainkat, egészében véve mindent, azt, hogy nincs az országban munka- ha dolgozni akarsz és nem válogatsz, teszel azért valamit, hogy legyen, nem csak nézel ki a fejedből, LESZ, még ha nem is álmaid netovábbja, de lesz. Kevesled a fizetésed- ha egy minimálbéres állást nézünk, mert tegyük fel dolgozol, mert AKARSZ, akkor a jelenlegi 93.000 ft-ból /netto 65.000 kb./ szűkösen, spórolósan de eléldegélhetsz. Lejjebb kell adni az igényekből vagy a megszokottból, másoknak még ennyi sem jut. Lázadozol otthon, a négy fal között O.V. ellen, miért? Nem elég a hétköznapi stressz? Ha a fejeden állva forogsz a szoba közepén, akkor sem változtathatod ezt meg. Olyan nálunk, hogy összefogás nincs, ismételten gyávák vagyunk. Jogosan. Féltjük azt, ami még megvan, nehogy attól is megfosszanak. De akkor minek szitkozódni? Álljunk össze és nyilvánítsunk véleményt vagy üljünk le és hallgassunk.
A gyávaság mellett híres tulajdonságaink a következőek: kárörvendőek vagyunk- ha másoknak rosszabbul megy, kiröhögjük, ha nekünk és kiröhögnek, mártírkodunk. Soha nem elég, ha nincs semmink, kellene valami, ha van, több kell, ha sok van, annál is többet akarunk. Nagyotmondás, mielőtt beszélsz, gondold át kétszer (ugye 47,000 forintos bácsi?). Hazugságok, éjjel, nappal, reggeltől, estig. Állandó miértek, de megkeresni a választ, ha nem kapjuk meg rögtön, az már luxus. Kitartás nuku, szenvedésre való hajlam maximális.
Mikor jön már el az az idő, amikor igenis együtt, mint magyar nép, össze tudunk fogni és küzdeni tudunk a céljainkért, az álmainkért? Amikor nem az bélyegzi meg az embereket, hogy a piros vagy a narancssárga az aktuális kedvenc színük, hanem az, hogy küzdenek? Mint, ahogy küzdöttek anno a '48-as vagy az '56-os forradalom idején is. Együtt, egymásért. Ha lehetne három kívánságom ez lenne az egyik...szeretnék egy olyan országban érett felnőtté válni és egyszer majd családot alapítani, ahol nem kell állandó rettegésben élnem. Nem kell félnem a holnaptól, a jövőtől. Én csak ennyit szeretnék, de egyedül kevés vagyok, így el is surran ez a gondolat és átveszi helyét a megszokott. Vajon találok rendes állást? Ki tudom fizetni az albérletet ebben a hónapban? Lesz mit ennünk a hónap végéig?