rájöttem.

A szívfájdalom és a lelki terror sok mindenre képessé teszi az embert. Valaki csak ül és magába folyt mindent. Elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában és továbblép, de van, aki a pokolra zuhan...akinek eljön a világvége egy pillanat alatt. "Jajj megint mit mondtam!" "Jajj, megint mit tettem!". Állandó önmarcangolás és hibáztatás. Van, aki ilyen. Én egy középút vagyok. Fáj amit teszek és fáj, amit ellenem tesznek, fáj a gondolata, az érintése, a szavai, mert elhittem már, hogy csak játék volt az egész. Nem gondolta komolyan az elején és ez most jött ki. Mint két kisgyerek, akik elvették a másik játékát. Szorongok. Megfolyt a semmittevés, megöl a gondolat, hogy ezentúl minden reggel egyedül ébredek, este egyedül fekszem...nem jön többé "szeretlek" sms és "hiányzol" hívás... Magamra maradtam azzal a rengeteg érzelemmel, amit eddig neki adtam...nekem nem kell ennyi minden, kinek adhatom oda? Nincs rá szükségem, vegyétek el, vagy dobjátok ki a kukába, de tüntessétek el mielőtt megint olyanra pazarolnám, aki nem érdemli meg. Nyilas csillagjeggyel- akárki, akármit mond a horoszkópra- legyőztek. Itt ülök tátongó sebekkel, üresen, kezeimben a szívem darabjaival. Soha nem törték még szegényt össze, így soha nem éreztem át eddig, hogy milyen érzés is az, amikor egyedül maradsz a tested darabjaival és nem tudod, hogy mi hova is passzol. Lehet ez az élet bosszúja ellenem. Rossz ember voltam, aki rosszat tett és most visszakaptam. Kereshetem a hibákat benne...ahogy magamban is...de nincs értelme. a hibák csak tudatják veled, hogy ember vagy. A kimondott szavaknak viszont súlya van, nem is kicsi. Cipelem őket már egy jó ideje, így tudom miről beszélek. De megéri-e? Megéri-e sírni, bánkódni, szenvedni? Úgy érzem igen. Annak ellenére, hogy TUDOM, hogy semmi nem fog változni. Inkább sanyargatom magam, minthogy őt bántsam...ezért hát...hagylak menni.