27

Felpattant a szemem reggel 9-kor és máris tudatosult bennem, hogy jézusom 27 éves lettem. Először mélyen magamba fordultam...itt vagyok ennyi idősen és mit tettem le az asztalra mondjuk a családom terén? Hol van a várva várt szerelem, a várva várt gyerkőc? Mások már boldog,családos emberek, akik együtt, boldogan fognak majd Karácsonyozni, de én majd megint egyedül leszek. Jó,persze van két imádnivaló szülőm, de az csak az életem egyik fele, egyfajta múlt, ami mindig velem marad, de hol van a jövőm? A sajátom, ami csakis hozzám tartozik?
Szóval amikor átestem a kezdeti depresszión, felkeltem és unottan bekapcsoltam a tévét. Müzli majszolás közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz ma. Át tudom adni magam az ünnepnek vagy nyavalygok tovább egész nap. (Hozzáteszem nyavalyogtam.) Még fodrásznál is voltam, aztán az eső meg a pára tönkretette a hajam 5perc alatt. Ámen annak is. De amikor hazaértem és láttam a szüleim ragyogó, büszke arcát, minden más lett. Annyira jó érzés rájuk nézni, amikor büszkék rám. Olyankor érzem, hogy fontos vagyok és valakiknek az egyetlen az életben.
Összegezve a mai Lady Gagás napom, ez a szülinap is elment egynek. Remélem a következőt már plussz egy emberrel tölthetem, az azutánit pedig kettővel.:) Szóval boldog szülinapot apuci és boldog szülinapot én.

Ha úgy lett volna...

Ha úgy lett volna, ahogy szerettem volna anno, akkor most menyasszony lennék és egyben boldogabb, mint a nyomorult emberek 99%-a. De nem úgy lett...

Hálát adok az Istennek, amiért a lelkem meg nem tört...az előbb hallottam a tévében és akárhogy is forgatom, sajnos én ezt nem mondhatom el. Én összetörtem. Már lassan egy éve.

Sokan gondolhatják és gondolják is, hogy már eltelt ennyi idő, miért siránkozok, engedjem el. Nem tehetek róla, nekem ez még mindig fáj. Magamra maradtam és nem találom a helyem mindegy,hogy merre járok. A szívem és a lelkem is egy helyen van, a gond csak az, hogy nem bennem, nem velem. Magára hagytam már egy ideje én is, de ennek ellenére itt van, kapar, kopog, dörömböl és be akar mászni a fejembe. Beengedem. Gyenge vagyok, nem tehetek mást.

Hálát fogok adni az Istennek, amikor a lelkem újra összeáll, amikor feltétel nélkül mosolyoghatok és amikor újra fogni fogják a kezem. Hálát adok majd minden pillanat napsütésért, minden csepp esőért, minden hópihéért. Hálát adok, ha esik, ha fúj, ha süt, ha fagy, ha remegek, ha melegem van. Hálát adok majd a kék égért, a zöld fűért, az emberekért, a világért. Hálát adok majd...

PS: „I…”

Sokat gondolkodtam a miérteken, mielőtt elkezdtem írni ezt az egészet. Talán túl sokat is. Néha már annyit, hogy visszazuhantattam magam az önsajnálat legaljára, miközben nem volt jogom ott lenni. Ez az egész két emberen múlott és múlik most is. Hogy miért most IS? Mert a Levelek SZ-nek nem a véget jelentették, hanem egy új kezdetet neki és nekem is.

Azóta, hogy megírtam a levelet, közel három hónap telt el és közel fél éve nem láttam Őt. Rettenet, hogy rohan az idő. Az egyik pillanatban még van egy gondod, amit megpróbálsz elsimítani, a másikban már ezer másikra keresed a megoldást.

A legutolsó találkozásunk, amit nagyon nem is tartanék annak, mivel erős túlzással is 10 perc volt, a nyílt utcán történt, a munkahelye előtt és akkor is személyes tárgyait adtam vissza. Borzalmas volt. Mintha gyomorszájba rugdosnának másodpercenként. Csodálom, hogy nem vette észre a könnycseppeket, amik már majdnem előbújtak, de aztán mégsem, csodálom, hogy nem látta azt a kézremegést és csodálom, hogy Ő minden ilyen nélkül átélte ezt.

Siránkozom…igen, úgy néz ki, pedig az azóta eltelt idő és a kapcsolatunk „megnyugvása” jobb vizekre terelt. Kaptam egy kis megbékélést a folyamatos beszélgetések és kapcsolattartás után. Lassanként elkezdett megpihenni a lelkem, lenyugodott a gyomrom és megpihent a szívem. Köszönöm SZ, hogy átsegítettél magunkon, hogy darabokban is, de visszaadtad a szívem összes darabját a lelkem összes maradványával együtt. Most már össze tudom rakni magam és újra teljes értékű ember lehetek. De nem most, majd. Már megvan mindenem, csak a külső erőmet kell megtalálnom. Talán ezért írok, hogy kiteljesedjek, hogy erőt vegyek magamon a felálláshoz. Nincs szükségem emberekre már, most csak én vagyok és a szavak, amik összerakják történetem. Mintha a sorsom könyvét írnám. Ahogy meglátom a monitoron a leütött betűket új világ nyílik meg előttem, remélem ez az én utam.

Visszatérve SZ-re…pár napja találkoztunk, hosszabb időre, mint anno. És nem fájt! Nem ordítottam belül, mint egy veszett róka. Túlságosan nyugodt voltam talán vagy nem tudom. Napokkal előtte már féltem, izgultam, hogy mi lesz és akkor semmi? Hihetetlen. Amikor anno azt mondták idővel jobb lesz, kábé képen röhögtem mindenkit, hogy „ez nem lesz jobb, én meghalok”, de aztán mégis. Bááááár, ha nagyon kötekedni akarnék és akarok is, azért még mindig jobban szeretem SZ-t, mint bárki mást, de szerintem ez még normális. Nem? Lehet, de most nem kérem a véleményeteket. Én a magam módján, hangosan szenvedve is kibírtam ezt, bár olykor magamba fordulva, sírva ordítottam, de itt vagyok és akárhogy is nézzük, egészben.

Tehát elindultam a gyógyulásom útján, elindultam arra, ahol egy új és teljes élet várhat, de…legyünk reálisak, azért egy kis darab Ő még itt bennem visszatart, mintha vonzásban tartana SZ-hez. Sok éjszaka telt el úgy és még fog is, hogy elképzelem, mi lett volna, ha… de már más szemszögből. Nem mint a fülig szerelmes „én” a szakításunk másnapján, hanem, mint az újra építkező, a téglákat sorra egymásra pakolgató „én”. Ugyanaz az ember, két különböző látásmód. Anno elsírtam magam a jövőnkön, hogy mi lehetett volna, most csak elmosolyodok és elfogadom.

Remélem van még egy összetört szív a világon, akit nekem szánt az Ég. Akinek majd helyrerakhatok egy darabot a töredékeiből, és aki majd helyrerak nálam is egyet, legalább. Addig meg csak várok és igyekszem felépíteni az új és erős váram, persze SZ-el, hiszen ez róla szól, róla szólt, ez neki és hozzá szólt.

PS:”I love you…”

Levelen Sz-nek...FULL!

Levelek Sz-nek

Könnyfelhő mögül olvasom e sorokat

A megbecsült célok már régen elfogytak.

Nincs többé más, csak száraz alkonyat,

Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem „annak” az ideje.

Történetem 2011 júniusában kezdődött. Friss diplomásként éppen kikerültem az egyetemről, nem érdekelt más csak a szabadság, a bulik, a haverok és minden dolog, amit az egyetemi évek alatt elmulasztottam. Nem voltam az a buliba járó típus, inkább otthon ültem és tanultam. Ennek ellenére, a megkönnyebbülés hatására, hogy VÉGE, szerettem volna elengedni magam egy kicsit. Ez a döntés változtatott meg mindent.

Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.

Egy- akkor még elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban, rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, amik, ki tudja mióta vágytak a szabadságra.

Kialudtak a fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.

Izgultam. Talán még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Ott áll Ő, a „valaki” és vele szemben én, a „senki”, de hála Istennek, még mielőtt elkezdtem volna összeesküvés elméleteket gyártani, odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az Övé voltam. Forró, elviselhetetlen nyári éjszaka volt, nem hiába csak azon járt az agyam, hogy a sminkem vajon az arcom melyik részén tartózkodik éppen. Sz kézszorítása mindemellett még olyan hőfokra állította a testem, hogy legszívesebben elmenekültem volna minél messzebbre, persze csak úgy, ha Ő is jön velem. Mázlimra nem rohantam el, így nem kellett követnie.

Csendes volt, de céltudatos. Tudta, hogy mit akar. Ott álltunk ketten a kivilágított Lánchídon és a vizet néztük. Végül megszólalt, megkért, hogy nézzek rá. A lelkemig hatolt azzal a tekintettel. Aztán hirtelen tündérmese, kacsalábon forgó palota, tűzijáték, természeti katasztrófa! „Lennél a barátnőm?”…ÉN??? Az örök páratlan, a lázadó szingli? Igen, ÉN és „Leszek.”, suttogtam olyan halkan, hogy talán csak a számról tudta leolvasni a választ. Ezután magához húzott és percekig csak ölelt, de olyan erővel és szenvedéllyel, hogy azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana.

Úgy gondoltam, hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Legbelül éreztem, hogy sokkal több minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban. Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is.

Két haldokló lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik személyében. Én, egy gyenge, túlérzékeny, jelentéktelen embernek éreztem magam, Ő pedig pont az ellentétem volt, kicsit sem precíz, a szabályok betartása még viccnek is rossz volt neki, nem érdekelte semmi és senki véleménye. De ott, akkor, összegabalyodott ez a két személyiség és az lett belőle, hogy kaptunk egy olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amivel nem sok ember rendelkezhet élete során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet. Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje nem volt helye rózsaszín ködnek.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.

A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.

            Félreteszem egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5 kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként nevelek.

Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.

Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.

Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle.

Követtünk el elvetemült dolgokat, főleg a konyhában. Mindketten tudtunk főzni, de az unalmas volt. Hagymaszeletelés közben inkább rókabajuszt húztunk a másik orra alá, rántott hús készítése közben több volt a panír rajtunk, mint a husin. Ebből kiindulva Gordon Ramsey szerint a főzési technikánk körülbelül egyenlő lehetett a nagy nullával, ki is estünk volna a műsorából a legelső alkalommal. De kit érdekelt a rend és a fegyelem, ha egyszer jónak lenni unalmas volt? Őrültnek lenni pedig izgalmas, váratlan és meglepetésekkel teli.

Folyamatosan mosoly van az arcomon, ahogy ezek az apró dolgok eszembe jutnak. Még a helyet és a helyzetet is jelentéktelennek tekintem, pedig éppen az orvosomra várok a kórházban. Végignézek az embereken, mindenki megtört és csendes, viselkedésük furcsa és zavart. Látszik, rajtuk a rosszulét. Elkülönítem magam tőlük, pedig mégiscsak itt ülök közöttük. Akaratlanul is közöm van hozzájuk, hiszen betegek, akárcsak én.

2011 decemberét mindketten nagy izgalommal vártuk. Ez volt az első, közös születésnapunk. Megterveztük az elejétől a végéig, mint egy Oscar-díj átadót. Egész estés élő zenét szerveztünk a barátainkkal, meghívtunk mindenkit, aki egy kicsit is számított az életünkben. Boldogan néztünk rajtuk végig, hogy ők igenis csak miattunk vannak most itt. Aztán hirtelen teljes csönd lett és vak sötétség. Felkapcsoltak egyetlen egy színpadi lámpát és csak Ő állt ott, egy mikrofonnal a kezében. Énekelni fog? Ő? A basszusgitáros? Soha. Aztán mégis. A dal, amit énekelt, a Fruzsi címet viselte. Ez egy saját dal, ami nekem szól, ami rólam szól? Tőle, nekem? Igen. A könnyek patakokban kezdtek el ömleni a szemeimből. Életemben soha nem kaptam még ilyen csodálatos dolgot, ami ráadásul teljesen az enyém. Az enyém, mert a világon senki mást nem illet meg. Páratlan és gyönyörű volt. Zokogva borultam Sz nyakába és fuldokolva, alig bírtam kinyögni, hogy „Köszönöm.”

Akárhogy is nézzük az összeköltözés szuper volt, abban a fél évben döntöttük el, hogy mi márpedig együtt fogunk megöregedni. Megálmodtam az esküvőnket is, egy gyönyörű kastélyban, Vera Wang ruhában az oltár előtt, szűk, baráti körben, naplementekor. A szertartás után pedig irány a nászút. Olaszország, Verona. A szerelem igazi városa, Rómeó és Júlia kicsiny hazája. Eldöntöttük azt is, hogy szeretnénk egy kisbabát, egy Dorkát, ahogy mi hívtuk. J. Dorka Alíz. Egy szőke, kék szemű hercegnőt, aki az apukája talpraesettségét és az anyukája szépségét örökölte volna Sz szerint.

Aztán, mint a nyári viharok többsége, olyan hírtelen jött a villámcsapás, hogy még a dörgésre sem volt időm felkészülni. Egyik hajnalban, akkoriban szokásunk volt éjszaka élni, egymás mellett feküdtünk és bámultuk a tévét, mint a szétzüllött csövesek. Nagyon meleg volt.

Én kócos voltam, az Ő szakadt pólójában fetrengtem és próbáltam álmosságot erőltetni magamra. Ő boxerben feküdt mellettem és dohányzott, majd elnyomta a csikket és közölte, hogy ő lefekszik. Rendben, de én mivel nem voltam fáradt, elővettem egy könyvet és a hajnali félhomályban olvasni kezdtem. Egyszer csak megfordult Ő és magából kikelve a szemem közé üvöltötte, hogy „Ha nem bírsz aludni, takarodj ki a konyhába, ne engem zavarj!”. Azt hittem tarkón vágtak egy lapáttal. „Tessék???” Nem kaptam választ. A szuszogása jelezte, hogy már alszik. Ültem az ágy szélén megsemmisülten, a földet néztem. Lepottyant egy könnycsepp a padlóra, majd még egy és még vagy több száz. Úgy sírtam, hogy egy hangomat nem lehetett hallani. Nem értettem, igazából fel sem fogtam, mi is történt az előbb. Szerintem álmodtam, de nem. Akkor hallucináltam, nem, azt sem. Ez megtörtént, ezt Ő kimondta. Lassan felkeltem az ágyról, megkerestem a papucsomat és kicsoszogtam a konyhába. Leültem egy székre és vártam. A könnyek folyama nem lassult, bár az agyam szerintem még mindig nem értette mi és miért történik. Vártam, hátha felébred, keres, eszébe jut mit mondott, kirohan a konyhába, magához ölel és könyörögve kér bocsánatot. Lassan, órák múlva, már reggel tudatosult bennem, hogy nem fog jönni. Felkeltem és visszamentem a szobába. Ugyanúgy aludt, ahogy hagytam. Levettem az ágyról a párnám és a takaróm, megágyaztam magamnak a földön és lefeküdtem. Már nem sírtam. Valami most már annál sokkal jobban fájt. Talán a rengetek sírástól, ami fel sem tűnt, talán mert tényleg hulla fáradtnak éreztem magam lecsuktam a szemem és rögtön el is aludhattam. Pár óra múlva térhettem magamhoz, de a történések csak lassan másztak vissza a fejembe. Résnyire nyitottam csak ki a szemem. Láttam, hogy ott ül az ágyon, felém fordulva és valamit ír, aztán elindult felém a papírral, gyorsan lecsuktam a szemem és alvást színleltem. Mellém tette a lapot, majd kiment a szobából. Felültem és megnéztem mi az. Egy bocsánatkérő levél. „Pfff…”, ezt gondoltam magamban. Igenis vérig voltam sértve és kapok egy levelet? Ahelyett, hogy megvárja ,amíg felkelek és a szemembe mondja mindazt, amit olyan „csudiszépen” megfogalmazott? Dühös voltam, leírhatatlanul. Legszívesebben a darabjaira téptem volna azt a valamit és belenyomtam volna a képébe. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, megjelent az ajtóban. Ránéztem, vissza a levélre majd teljesen beburkolózva a takarómba visszafeküdtem a földre. Nem szólt semmit. „SZÓLALJ MÁR MEG!”, üvöltötte az agyam és a szívem egyszerre. Semmi. Éreztem, hogy mellém fekszik és átölel. „Sajnálom…”, suttogta.

Nem válaszoltam. A fejemben ide- oda cikáztak a gondolatok, a miértet keresve. Túlreagáltam? Nem hiszem. Az első veszekedést nem lehet túlreagálni, azon át kell esni. Csak talán nem ilyen durván…

Ennek ellenére kicsit sem meglepő módon, kibékültünk erre rá vagy 5 percre és elraktároztuk ezt az egészet „az elsőnek”. Sokáig nem is került szóba, csak aztán ha valami megreped, onnan lassan kifolyik a víz. Így volt ez velünk és a kapcsolatunkkal is.

Megint éjszaka van és megint egyedül ülök a szobámban. Napok teltek el azóta, hogy utoljára írtam. Nem, mert nem tudtam volna miről, hanem mert elérkeztem ahhoz a részhez, ahonnan ez az út csak lefelé vezet. Még most is félek a gondolatoktól, az érzésektől, az élményekről, amik papírra fognak kerülni. Azzal, hogy leírt szavakká formálom, véglegesítem őket. Viszont nincs visszaút. Őszintén meséltem el minden szép és jót, akkor őszintén is fogok tovább írni. A tündérmese véget ért, de a történet folytatódik.

Eltelt pár hónap, minden szép és jó volt újra, csak az a törés keserítette meg néha az életünket. Egy kicsit is necces helyzetben én már AZT vágtam a fejéhez. Talán, mert túl gyorsan megbocsátottam, talán, mert vissza akartam neki adni azt az érzést. Nem tudom. Ettől eltekintve jól megvoltunk az újabb törésig.

Sz anyukája és öccse Budapestre költözött és felajánlották, hogy lakjunk velük. Nem is gondolkodtunk rajta, rávágtunk egy „igen, rendben”- t. Nem kellett volna. Egészen addig kettesben, nyugodtan, a szerető mamival nagyon jól elvoltunk. Nem alkalmazkodtunk senkihez és ez fordítva is igaz volt. Nem voltak korlátaink, kötelezettségeink. Aztán jött A KÖLTÖZÉS, pozitívan tekintettem a dologra, bár nem tagadom féltem tőle, de Ő ,megnyugtatott, hogy nem lesz baj. Akkor még jó, ha alig több mint fél éve voltunk együtt. Kicsit meredeknek éreztem a „költözzünk össze a szülőkkel dolgot”. Viszont ahogy telt az idő tényleg megnyugodtam. A saját szememmel láttam, hogy ez működhet. Működött is egy ideig, csak azt egyikünk sem kalkulálta bele, hogy ekkora lakást segítenünk kell fenntartani valahogy, nekünk meg se munkánk, se egy deka félretett pénzünk nem volt.

Ezerrel vetettük bele magunkat az internet által adott lehetőségekbe. Bíztunk abban, hogy az én „sok papírommal” és az ő szakmai tudásával beszakítunk majd két jó állást. Hát, mint említettem, ez már itt nem volt tündérmese. Visszautasítások, kihasználások, félreértések sora követte egymást. Lejjebb adtuk a mércét, már mindegy volt, hogy mit és hol, csak dolgozhassunk. Teljes csőd. Engem még csak-csak felvettek egy-egy helyre, de általában még a próbaidő lejárta előtt kirúgtak. Ő szegény vért izzadt, de nem kellett sehova. Kétségbe voltunk esve. Minden nap végére ott tartottunk, hogy nincs tovább, feladjuk. De erőt merítettünk a másikból és reggel új erővel álltunk neki a dolgoknak. Közben Sz anyukája állást kapott külföldön és mi, a kisöccsi és Sz bátyja maradtunk a lakásban. Akkor ömlött a fejünkre minden. A főzés, a mosogatás, a takarítás, a mosás, a háziállatok, a csekkek, a bevásárlás. MINDEN! Én voltam a legidősebb és hát az egyetlen nő is, így amit csak tudtam próbáltam megoldani. Bár jórészt felosztottuk a melót, a kisöcsi, M, kapta meg a háziállatokat, Sz a főzést és a mosogatást, én a mosást és az apróbb dolgokat, amiket a pasik már nem képesek a fejükben tartani. Bevásárolni együtt jártunk, jó buli volt. Úgy éreztem, kaptam egy második otthont és szerettem benne az „anyuka” lenni, ha az igazi, B, nem volt otthon. Szívesen és szeretettel csináltam meg mindent és segítettem ahol csak tudtam, például M-nek verset tanulni vagy matek házit írni. B-vel is olyan kapcsolatot alakítottam ki, mintha a második anyukám lett volna. Boldog voltam velük. Elhagytam az eredetit, de kaptam egy másikat…

Aztán valami megint elmozdult a helyéről és Sz-el állandóvá váltak a veszekedések általában jelentéktelen dolgokat fokoztunk fel az egekig. Akkor gondolkodtam el azon legelőször, hogy mi történik? Ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem. Hazajöttem egy kis időre, csak pár napra és orvoshoz mentem. Kiderült, hogy beteg vagyok. És ez a betegség onnantól kezdve mindenre rányomta a bélyegét. Lassan és biztosan emésztett el belülről. Eltüntette a mosolyt az arcomról, a hiperaktív „kismajom” üzemmódot és vitte magával a kapcsolatunkból is mindazt, ami csak mozdítható volt. A megértést, a türelmet, a szenvedélyt és társaikat. Onnantól kezdve egy másik ember lettem. Csak és kizárólag az volt a fontos, hogy az én érzelmeim tiszteletben legyenek tartva és a lehető legnagyobb nyugalomban lehessek egész nap. Amennyiben ezt nem kaptam meg kikeltem önmagamból. Volt, hogy az éjszaka közepén üvöltöztem Sz-el, mint egy őrült, volt, hogy magamról nem tudva, dühtől felrobbanva rohantam ki az utcára az autók közé. Ártani akartam mindenkinek, de legjobban magamnak. Egy kukába való szemétnek éreztem magam és ezt nem felejtettem el éreztetni senkivel sem a családban. Valahol megnyomorítottam az ő életüket is. Akkor ment tönkre a kapcsolatom B-vel. Ő is kiborult és szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, amiben volt igazság, nem is kevés, de annál több volt az eltúlzott, erőszakos dolog. Teljesen bezárkóztam ott, akkor, abban a pillanatban. Egy pillanat alatt mindent eldöntöttem. Összecsomagoltam és megkérdeztem Sz-t velem tart-e. Teljesen biztos voltam a válaszában így csak néztem és vártam, hogy mikor kezd el csomagolni. De nem mozdult. Rám sem nézett. Kezdett belém furakodni a gondolat…nem…az nem lehet…nem engedheti el Ő, Ő az egyetlen, a kezem most, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Pedig megtette. Csak ültünk egymás mellett és én mosolyogtam, mint egy bolond. Azt hittem álmodom. Sz volt életem szerelme és most elhagyott. Képtelenség.

Megérkeztek a szüleim értem. Lepakoltuk a bőröndjeimet és…el akart köszönni, nem engedtem. Lassan eltoltam magamtól és „Így könnyebb lesz.” mondattal beszálltam a kocsiba. Kigördültünk a parkolóból és eszeveszetten, üvöltve, ordítva kezdtem el bőgni. Egy pszichopata szállta meg a testem, testi fájdalmat akartam, téptem a hajam, karmoltam a bőröm és csak kiabáltam. Nem hallotta már, akinek címeztem, de nem érdekelt. Minden, MINDEN, amit én ebbe az egészbe vetettem, egy nap alatt ment tönkre. Összedőlt, mint egy kártyavár, pedig olyan gondosan, lépésről lépésre építettük föl. Olyan pontosan terveztük meg.

Beköszöntött a hatalmas űr az életemben. Az, hogy újra otthon voltam, a szüleimmel, csak az amúgy sem kicsi lelkiismeret furdalásomat növelte, mindamellett, hogy újra meg kellett szoknom, EZ az otthonom.

Nem is emlékszem pontosan, mikor köszöntött be az abszolút mélypont, de jó kezet fogtam meg, Sz-ét. És hiába a legjobb barátom fehér tenyere volt a másik, nem kellett.

Eltelt pár nap és a szenvedésem csak tovább fokozódott. Állandóan smsekkel és hívásokkal zaklattam Sz-t, nem bírtam lemondani róla. Hogy is tehettem volna, amikor szokás szerint megint nem kaptam választ a miértre? Gyenge voltam, alig éltem már, ezért is adott akkora erőt, hogy sikerült rendezni a viszonyunkat és újra egy pár lettünk. Szerintem az volt életünk legjobb döntése, csak sajnos azzal sem tanultunk meg élni.

Az elmúlt idő viharában ő végre kapott munkát Pesten én pedig itt vidéken. Így sajnos nem volt kérdés a távkapcsolat. Nem is tudom, hogy nem merült fel bennem az, hogy mi ezt nem fogjuk túlélni, hiszen három napnál többet soha nem töltöttünk távol egymástól. Talán mert feltétel nélkül bíztam? A saját érzéseimben biztosan. Napok helyett hetente láttuk egymást. Nem tudtuk megszokni. Furcsa volt, hogy végre ott van a másik feled, akire volt, hogy 2-3 hetet vártál, furcsa volt, hogy hallod a hangját, érzed az érintését. Kicsit vadidegen lett az egész. Az sem segített rajtunk, hogy én egyre rosszabbul lettem a betegségemet tekintve és állandó jelleggel ő volt a céltáblám. Bolond fejjel csodálkozom, hogy hogyan is bírhatta ki ezt szegényem egyáltalán eddig. Mások egy hónap múlva sikítva rohantak volna el a közelemből. Ő mégis tűrt. Egészen egy hónappal ezelőttig. Akkor már körülbelül két és fél hete nem láttuk egymást. Ő jött le hozzám. Minden bajom ellenére nagyon vártam. Ő volt az egyetlen apró kis fénypont a sötétben. De valami nem stimmelt. Próbáltunk beszélgetni, nem ment, próbáltuk kimutatni egymás iránt az érzelmeinket, nem ment. Csak voltunk, mint két jó barát, pedig legbelül iszonyatosan szerettük a másikat. Elfelejtettük milyen volt régen, hogyan kell kimutatni az érzelmeinket, hogyan kell együtt nevetni és együtt sírni. Idegenek voltunk a másik számára. Aztán hazament.

A következő napokban rosszabbodott az állapotom és szinte állandóan sírtam. Éreztem ott nagyon bent, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Aztán megcsörrent a telefon, Sz volt az. Beszélni akart velem személyesen, de én már mindent tudtam, így kikényszerítettem, hogy mondja el akkor és most. A pulzusom az egekben, mint amikor megkérdezte leszek-e a barátnője, csak közben már oszlott fel a rózsaszín köd, oldódtak a gombócok a torkomban és a pillangók sorban hullottak el. Végül kimondta, vége. Akkor az volt a miért, hogy elege van a veszekedésekből. Megalázkodtam. Megint. Könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, megváltozom, megteszek mindent, amit kér, csak maradjon velem. A gondolat maga, hogy van nekem és létezik ezerszer jobb volt, mint úgy belegondolni bármibe is, hogy nincs többé mi, csak Ő meg én. Hajthatatlan volt. Úgy váltunk el, hogy szívből szerettük egymást, még akkor, abban a pillanatban is. Soha nem fogadtam el a döntését, a mai napig sem…

            Nehéz elhinni, hogy 1.5 év minden öröme és fájdalma most már itt van leírva. Közel 1,5 hónap telt el azóta a bizonyos nap óta. Semmi nem lett jobb érzelem fronton. Amikor csak akad hely pár szabad gondolatnak, görcsbe rándul a gyomrom, ökölbe szorul a szívem és megjelenik az a homályosan tündöklő könnycsepp. Minden egyes nap átélem ezt. Olyan, mintha a rendes napi rutinhoz tartozna. Felkelsz, összerakod a szobád, elmész dolgozni, hazaérsz, lefekszel és jön az utolsó periódus EZ a pillanat. Ki akarod zárni, acélajtóval elválasztani a mostani életedtől, de addig-addig dörömböl, amíg be nem engeded és akkor szétszaggat. Visszatartod a sírást, mert ehhez már elég erős vagy, legalábbis azt hiszed. Közben pedig csak nem akarod magad újra a porba alázni miatta.

Az eltelt idő nem mellesleg fura kompromisszumra késztetett minket. Azóta is beszélő viszonyban maradtunk, annak ellenére, hogy heti hét napból kettőn tutira egymás torkának ugrunk. De valamiért nekünk ez jó így. Csak egy kicsit tudjunk arról, hogy mi van a másikkal és máris jobb lesz a napunk. Lehet, hogy ez nem egészséges dolog, de minket ez sem érdekel, ahogy anno sem érdekelt senki és semmi véleménye. Beteges kapcsolatban vagyunk, életveszélyesen függünk a másiktól, annak hangulatától, szavaitól, mindenétől. Mégis ezt az utat választottuk és remélem mindketten hisszük, hogy ha nem is ÚGY találtuk meg egymásban a párt, mint ahogy elterveztük, de egy életre szóló morbid barátságot kötöttünk.

Én érzem, hogy ez most jó lesz. Most működni fog. Együtt leszünk örökké, de mégsem. Külön kis világunk lesz, csak kettőnknek. Könnyek és fájdalom nélkül. Érzem, hogy ha majd egyszer újra találkozunk én újra az a mosolygós királylány leszek, Ő pedig a gyermeki mosolyú, kisfiús zenész. Szeretlek SZ. Ezt soha ne felejtsd el.

Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat,

a megbecsült célok már régen elfogytak.

Nincs többé más, csak száraz alkonyat,

Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

/UI: MINDENKIT megkérek, aki elolvassa ezt a jó pár oldalt, hogy ne ítélkezzen! Egyikünk felett sem! Az, hogy mi, hogyan történt a mi keresztünk és ezen részéhez senkinek, semmi köze NINCS! Köszönöm!/

Levelek Sz-nek...preview 2.

"...Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.

A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.

            Félreteszem egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5 kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként nevelek.

Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.

Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.

Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle...." folyt.köv.

Levelek Sz-nek...preview.

Könnyfelhő mögül olvasom e sorokat A megbecsült célok már régen elfogytak. Nincs többé más, csak száraz alkonyat, Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem „annak” az ideje.

 Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.
Egy:akkor még elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban, rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, akik, ki tudja mióta vágytak a szabadságra. Kialudtak a fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.
Izgultam. Talán még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az Övé voltam.
Tudtam, hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Tudtam, ott legbelül éreztem, hogy sokkal több minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban. Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is. Két haldokló lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik személyében. Egy olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amit nem sok ember tapasztalhat meg élete során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet. Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje nem volt helye rózsaszín ködnek.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. /folyt.köv./  

Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat, a megbecsült célok már régen elfogytak. Nincs többé más, csak száraz alkonyat, Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

amikor még...

Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem... fájdalomként hasított belém a felismerés, hogy én nem a magánynak éltem, hanem ennek az érintésnek. Meg kellett találnom, hogy újra egész legyek. Megértő és önzetlen. Ő volt az, aki amikor megfogta a kezem, lángra lobbant a szemem, aki amikor először megcsókolt, égett mindenem. Tűzben égtem minden pillanatban, amikor velem volt és lángoltam akkor is, amikor messze volt tőlem. Égve ébredtem mellette reggel és égve feküdtem le mellé éjjel. Olyan érzés volt, mintha kiszálltam volna önmagamból és a helyemre egy addig ismeretlen személy lépett volna. Fentről néztem le magamra és örömmel töltött el, amit látok. BOLDOG voltam. Éreztem azt a fura érzést végre, hogy szerelem. Magamban is és benne is.Aztán összetört a tükör... Visszaestem önmagamba és már nem vagyok másik ember. Újra magányos, elhagyatott farkasként járom a világot, lélekdarabok nélkül. Elvesztettem a megértést és az önzetlenséget. Számomra az élet újra az elzárkózást jelenti. Nem akarok más lenni soha többé. Amikor még kislány voltam, hittem a mesékben. Ma már nem.

rájöttem.

A szívfájdalom és a lelki terror sok mindenre képessé teszi az embert. Valaki csak ül és magába folyt mindent. Elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában és továbblép, de van, aki a pokolra zuhan...akinek eljön a világvége egy pillanat alatt. "Jajj megint mit mondtam!" "Jajj, megint mit tettem!". Állandó önmarcangolás és hibáztatás. Van, aki ilyen. Én egy középút vagyok. Fáj amit teszek és fáj, amit ellenem tesznek, fáj a gondolata, az érintése, a szavai, mert elhittem már, hogy csak játék volt az egész. Nem gondolta komolyan az elején és ez most jött ki. Mint két kisgyerek, akik elvették a másik játékát. Szorongok. Megfolyt a semmittevés, megöl a gondolat, hogy ezentúl minden reggel egyedül ébredek, este egyedül fekszem...nem jön többé "szeretlek" sms és "hiányzol" hívás... Magamra maradtam azzal a rengeteg érzelemmel, amit eddig neki adtam...nekem nem kell ennyi minden, kinek adhatom oda? Nincs rá szükségem, vegyétek el, vagy dobjátok ki a kukába, de tüntessétek el mielőtt megint olyanra pazarolnám, aki nem érdemli meg. Nyilas csillagjeggyel- akárki, akármit mond a horoszkópra- legyőztek. Itt ülök tátongó sebekkel, üresen, kezeimben a szívem darabjaival. Soha nem törték még szegényt össze, így soha nem éreztem át eddig, hogy milyen érzés is az, amikor egyedül maradsz a tested darabjaival és nem tudod, hogy mi hova is passzol. Lehet ez az élet bosszúja ellenem. Rossz ember voltam, aki rosszat tett és most visszakaptam. Kereshetem a hibákat benne...ahogy magamban is...de nincs értelme. a hibák csak tudatják veled, hogy ember vagy. A kimondott szavaknak viszont súlya van, nem is kicsi. Cipelem őket már egy jó ideje, így tudom miről beszélek. De megéri-e? Megéri-e sírni, bánkódni, szenvedni? Úgy érzem igen. Annak ellenére, hogy TUDOM, hogy semmi nem fog változni. Inkább sanyargatom magam, minthogy őt bántsam...ezért hát...hagylak menni.

A mese rólad szól...a könnyfelhő mögül...

Sosem hittem volna, hogy 26 évesen úgy fogom érezni magam, mint egy 14 éves tini, akit az első éjszaka után kidobott a pasija. Pedig ez van. Hiába, már nem vagyok tini, nem is az első éjszaka után és nem is ő dobott ki, mégis ezt érzem. Az elmúlt 1.5 évben sok minden történt. Jó és rossz dolgok egyaránt. Az első pár nap maga volt a mennyország...az első pár hét maga volt a boldogság...az első pár hónap maga volt az öröm. Aztán jött a megszokás, a zöld szemű szörny, a ki mit ad fel a másikért fejezet és kialakult egy törés. Én döntöttem. Magam mögött hagytam mindent, a családomat, a barátaimat, az életemet. Őt választottam, mert láttam és éreztem a közös jövőt. Vele akartam lenni, minden percet vele tölteni és hajszolni a boldogságot, ahogy egész életemben tettem. Most itt ülök egyedül...remegő kezekkel és írok...a szeretet ünnepe, egyedül, itthon a szüleimnél, magányosan. Nem tudom, hogyan lehet megfogalmazni a lélek gyötrelmét úgy, hogy reális legyen, de szenvedek. A könnyeimben fuldoklom, haldoklom. Isten látja a lelkem, hogy szerettem és még most is rajongásig szeretem Őt. De neki más, más emberek, más helyek fontosabbak voltak, mint én. Küzdöttem ellenük, foggal- körömmel, de most már ideje bevallanom, hogy vesztettem. Egyedül kevés voltam. Nem az én életem, nem engem választott. Kibírtam nagyon sok ígéretet, nagyon sok csalódást és még több...nem is tudom mit. Talán mindent, ami Ő volt. Előbb vágtam volna le a saját kezem, minthogy neki ártsak. Pedig előfordult, hogy muszáj volt, amikor a lelkem már üvöltve lázadt, olyan igazságtalannak éreztem, hogy még Ő vádol engem. Aztán megalázkodtam és bocsánatot kértem, mert hisztizni mertem. Látom a szobám, látom a monitort, de nem látom, mit írok. Ez egy üvöltés. Egy segélykiáltás az élethez. MENTS MEG! Ne engedj el... de nem csörög a telefon, nem jön egy sms sem. Ő elfogadta, hogy vége...én nem tudom. Szenvedek. A testem minden részét őrjítő fájdalom kínozza. Sikítok, kiabálok, csapkodok és semmi. Már nincs kitől bocsánatot kérnem, már nincs, aki szerint feleslegesen hisztiznék. Átadom magam az érzelmeimnek és kiengedek mindent, amit csak lehet. A sírás nem elég. A fájdalom kevés. Olyan testi szenvedést akarok, ami minden lelki bajt elfeledtet. Egyedül vagyok a világ ellen. Egyedül. Az életben. Holtan.

Real life Part 1.

Sok idő eltelt már azóta, hogy errefelé jártam, ha elkezdeném sorolni mi minden történt azóta valószínűleg bolondnak hinnétek. Pedig igazából belegondolva semmi nem történt, ami annyira kiemelkedő lenne.
Az elmúlt pár hónapot a párommal és családjával töltöttem BP-n, abban bízva, hogy végre találok valami "megélhetős" állást magamnak. Nos...kezdjük az elején.

Az első megálló egy budai "szórakozóhely" csak kerthelyiséggel. Nincs semmi alkoholmentes, csak szörp. Pultosként kezdtem, aztán kirúgtak, mert, hogy nem vagyok elég gyors a hely elvárásaihoz képest...nos...ezt úgy kell elképzelni, hogy a legelső napomon 18 óra melót nyomtam le, amibe még a kerítés festése is beletartozott. Az első napok- szokásosan- simán mentek, aztán jöttek a kreált bajok, mint például a lassúság. Ok nélkülinek éreztem ezt az indokot, mivel minden áldott éjszaka halottként értem haza, nem ettem, nem ittam semmit, csak hogy mindenki ki legyen szolgálva.Hát de ennek ellenére elküldtek. Oké. Ugorjunk.
Második állomás BP egyik nagy múltú szórakozóhelye, ami most új fényében "tündököl" újra egyik hidunk lábánál- mint azelőtt. Szintén pultosnak jelentkeztem, mit ne mondjak már a válogatás emberfelettien kemény volt, de valahogy kibírtam és felvettek. Kettő, azaz két napot dolgoztam, utána annyit sem mondtak, hogy szevasz tavasz...hívom őket, smsekkel bombázom a főnököm, de semmi. Még az egészségügyi kiskönyvem sem kaptam vissza. Viszont van egy egyen pólóm...örülhetek magamnak.
Harmadik megálló: több pontból illetve részből álló kocsma- szórakozóhelynek nem nevezhető- a pultos lányok egytől egyik faarcú libák, akik úgy bántak veled, mint újjal, akár egy leprással. Hozzád sem szóltak a napi 9órás műszakban egyszer sem, jelentse ez azt, hogy se jót, se rosszat. Aztán hirtelen jött a főnökasszony, hogy ki vagyok rúgva. WTF? Válasz a miértre: nem dolgozom, csak lézengek és idegesítem a pultosokat. Hát majdnem sírógörcsös nevetésben fordultam le a székről, ahol az egész hely előtt- nem, nem négyszemközt- közölte ezt velem. Most kérdezem én, hogy idegesíthetek valakit, ha nem beszélünk és én amúgy sem ott dolgozom a pultban? Mindegy...nem végzem a munkám...hát szintén hagyjuk, mert nem én voltam az, aki órákat állt, míg mások kint dohányoztak...

A lényeg: a mai magyarországi álláshelyzet 1 nagy kalap sz@r. Eleve találni valamit és eleve valahogy ottmaradni már kész dráma. Nem is beszélve, hogy diplomás emberként kellett ilyen munkákat elvégeznem, csak mert máshova nincs elég gyakorlatom...azt mondom nektek, hogy nagyon fontoljátok meg a sulit, amit majd választatok és főleg majd az állást, amit utána csináltok. Vért kell izzadni mindkét helyen, hogy emberszámba vegyenek majd...
End Part 1.

Tolerancia

“Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.”

A tolerancia számomra egy olyan fogalom, ami szerintem nem létezik. Mindenki azzal jön, hogy ő elfogadja az embereket olyannak, amilyenek, de közben mégsem. Kibeszéljük ezeket az embereket, röhögünk rajtuk a hátuk mögött vagy csak megvetjük őket, ha nem látják. Elfogadom például a nemi identitását valakinek, de nem biztos, hogy a bőrszínével is meg vagyok békélve vagy a "karsztal" , ahová például a gimiben tartozik. Annyi ellentétet lehetne itt felsorolni. Tolerancia nincs, mert vagy teljesen az vagy, egy leszarom típusú, igénytelen ember-mert lássuk be, nem minden elfogadható- vagy nem vagy semmi, mert szintén leszarom típusú, igénytelen ember vagy- olyan ember nincs, aki semmit nem tud elfogadni. Nos, a következtetés, csak arany középút van. Ott eldöntheted, hogy mi az, ami még belefér és mi az, ami már nem. Nem vagyunk egyformák, így egyformán toleránsak sem. Fogadd el, ha egyesek xy zenét szeretnek, xy ruciban lógnak, xy módon viselkednek, de azt ne felejtsd el, hogy lehet másnak pont te vagy a ciki. Add azt, amit te is elvárnál másoktól!

Bizalom

“Sohasem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben – de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot.”

Sebezhetőek...nincs szeretet, sem boldogság. Nehéz eldönteni, hogy melyik az igazabb, az erősebb. Én megbízom benned, te megbízol bennem, minden jó, de ha én nem bízom benned, csak te bennem, már totál más a szitu. Onnantól engem te nem érdekelsz. Álarcot hordok, amit te nem veszel észre, mert elvakít az irántam táplált bizalmad fénye. Nem is jössz rá, hogy hülyét csinálok belőled. Kicsit hasonló ez az egész, mint a plátói szerelem. Megtehetsz bármit, nem fogsz érdekelni, csak mosolygok, amit te együttérzésnek veszel. Elvesztél már ott, hogy engem választottál.
Bizalom itt és bizalom ott. Ezek a barátság, a szerelem, a családi kapcsolatok. legfontosabb "helyszín", ahol minimum két ember kölcsönös bizalma mindennek az alapja. Merj bízni a szüleidben, mert ők azok, akik SOHA nem hagynak cserben, bízz a szerelmedben, mert a szeretet ereje mindennél erősebb, bízz a legjobb barátodban, mert ő a másik feled, kiegészít és teljessé tesz! Ne pazarold el, ha felfedezted azt a csodát, hogy bízol és bíznak benned. Ritka kincs, védd meg.

Felelősség

“Igaz, az ember nem felel felbukkanó vágyaiért, gondolataiért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha a madarak fészket is vernek az eresz alatt, ott élnek, szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett.”

Emberi érzés vagyok, egy a sok közül, de mégis különleges és ritka. Éreztetem magam, ha már kialakult az ösztön általam. Figyelek mindenre és mindenkire egy egész emberi életen át. Különleges vagyok, mert ellenségem az önzés, a félelem, a kísértés és még sok más, ritka vagyok, mert általában legyőz az önzés, a félelem és a kísértés. Sokakban természetüktől fogva élek, még többekben egy apró szikrámat sem találni meg. Egy anya, egy jó anya a legerősebb és legszilárdabb támaszpontom, egy drogozó, alkoholista tini pedig a leggyengébb. Az emberek minden döntésében szerepet játszom, HA eszükbe jutok. Ha igen, megfontoltak, ezáltal magabiztosabbak lesznek, ha nem akkor felőrölik saját magukat. Vegyetek észre magatokban, mert sokszor csak én tudok segíteni!
Ne nyomjátok el, ha megérzitek a FELELŐSSÉG érzését! Ott van bennetek, használjátok, azért van. Felelősséggel többre mentek, mint az orosz rulettel. Gondolkodj ésszerűen, élj felelősségteljesen!

Gyűlölet.

Meddig képes egy emberben élni az a kényszer, hogy mindennél és mindenkinél jobban és erősebben GYŰLÖL valakit? Egyáltalán milyen fokú ellenérzéstől számítunk valamit gyűlöletnek? Ha megbánt, átgázol rajtad, "kidob a szemétbe" és még mindennek tetejébe őt sajnálja mindenki, mit érzel? Dühöt. Később kinyílik az ártatlan kisvirág és sorban veszíti el az álarcait. Az emberek megismerik és úgy hagyják el szépen sorban, ahogy azt p tette velük vagy éppen másokkal. Később ez a folyamat leáll és csak a VAKOK maradnak neki, akik azt hiszik, hogy szereti, kedveli vagy bírja őket. Tévednek, tévedtek. Én négy évig éltem ebben a hazugságban. Négy évig rezzenéstelen arccal ölelt át együttérzően, ha sírtam, nevetett, ha én is nevettem, fogta a kezem, amikor a szakadék szélén álltam. Aztán egyszer elengedte és hagyott leesni. Dühös voltam, nagyon dühös. Az időben bíztam és magamban, abban, hogy történjen bármi én akkor is visszamászok arra a falra, mert az én helyem van fent és övé az előmelegített sütő odalent. Felmásztam, révbe értem, de a harag nem múlt el, nem csillapodott, sőt, ha lehet, még erősebb lett. Addig érlelődött bennem minden érzés vele kapcsolatban, hogy már a neve említésétől is elkap a remegés és törni- zúzni tudnék. BŰNÖS VAGY és mégis minden éjszaka nyugodtan alszol. Minden napodon mosolyogsz, mert minden percedben hazudsz. Ez az életed. Ahány ember, neked annyi lényed van. Azt hittem ismerlek, tévedtem, ő azt hiszi ismer, téved. Írom e sorokat és töltődik bennem az adrenalin... ahogy a karmában hiszel, azt kapod, amit másoknak adsz. Jelen esetben adtál. Jelen esetben visszakapod. Nem, soha nem lesz vége. Megvárom azt a pillanatot, amikor megint a félelmeidbe menekülsz és lecsapok. Ott leszek a gondolataidban, a fejedben. Az őrületbe foglak kergetni azzal, hogy létezem. Erősebb vagyok nálad, te is tudod. Idő kérdése és elbuksz, hiába gyűjtöd folyamatosan magad mellé a katonákat, kevés vagy. Bár minek is írom ezt le, hiszen tudod jól, magadat csak ismered. Gyűlöllek és a "véredet akarom". Mint ahogy azt Klaus akarná...:)

Spring edition.

Túl sokat gondolkodtam ma azon, hogy miről is írjak. Rájöttem, minél többet agyalok rajta, annál biztosabb, hogy sablonos vacak lesz. Írhatnék én is a kedvenc zenémről, könyvemről, okoskodhatnék minden egyes bejegyzésben, osztogathatnék tanácsokat, szitkozódhatnék dolgokon, de kérdezem: minek? Hiszen senkit nem érdekel. Hozzáteszem engem se. Nincs is kedvenc könyvem, filmem se igazán, okoskodni fárasztó, tanácsért meg fordulj a háziorvosodhoz illetve gyógyszerészedhez. Ha már ennyit gondolkodtam azon, hogy miről ne írjak, mégiscsak sikerült flegmulni. Általában nem rám jellemző eme becses tulajdonság, nem is értem mi történhetett...Igazából az van, hogy túl sok minden van. Tavasz féllábbal, napsütés all time, szerelem on, happység, vidámság, no depression. Igazából túl jól vagyok ahhoz, hogy rosszul legyek. Értitek. Vannak napok, amikor csak mosolyogsz és örülsz mindennek, amikor ha átmenne rajtad egy kamion, akkor is nevetnél. Bonyolult női logika ez megint. Tényleg, szerintetek tényleg bonyolult a nők gondolkodásmódja, vagy ez csak egy megszokott szleng? Inkább az utóbbi...nőnek lenni kiváltság, pasinak lenni fárasztó. Amíg én teljesen tisztában vagyok a fejemben dübörgő száz és ezer gondolattal, addig ők arra sem tudnak odafigyelni, hogy nem tesszük be a mosógépbe az üvöltően fekete ruhák közé a barátnőnk fehér, csipkés fehérneműjét. /Bocsi Kicsim, ezer puszi érte, hogy felhoztam. *.*/ A lényeg, a lényeg: komplikáltságunk áldás inkább, mint teher.
Éééééééés, megint elkanyarodtam onnan, hogy...nem is volt témám. Nézelődöm ki a fejemből, Bambim- törpenyuszkóm- éppen Stendhal Vörös és feketéjét zabálja, melegem van, hiányzik Babum és még az a különös betegség is rámjött, hogy tanulni van kedvem. Valami újat. Hihetetlen./Bambiiiiii!!!!Szétrágott egy csomag pézsét.../ Nyahh...úgy néz ki meg kell nevelnem a kölyköt, kiviszem vágtázni egyet az udvarra. BB.

This is me.

Én én vagyok.

Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.

Én rendelkezem mindenemmel –

a testemmel és annak minden mozdulatával;

az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;

a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;

az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;

a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;

a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;

minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.

Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.

Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.

Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.

Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.

Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.

Én én vagyok, és így vagyok jó.

Nincs mit hozzáfűznöm.Virginia Satir <3

My song.

Kommentár nélkül. Csak hallgasd. Az enyém.

Broken heart.

Az elmúlt napokról egy az egyben elmondható, hogy az érzelmi küszöböm netovábbját súrolták. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor választanom kell két olyan része közül az életemnek, amik nélkül nem is lehet létezni. Az egyik a családom, a másik a szerelmem.
Nem gondoltam volna, mégis itt van az a pillanat...a sztori a következő: vagyok ugyebár én, kereszttűzben a szüleim és a párom között. Egyiküket sem akarom elveszíteni így hát őrlődöm, hogy jobbra vagy balra forduljak. Bebizonyosodott, hogy mindkettő nem megy. 250km távolság van a két életem között, ezt sem érzelmileg, sem anyagilag nem lehet kibírni. Gondolhatjátok, hogy: 1- igen persze 25 éves vagyok, egyszer ki kell repülnöm itthonról- jogos, de olyan helyre repülni, ahol nincs munkád, így megélhetésed sem, kicsit már bonyolultabb. 2- fontos a szerelem, hiszen az a jövő- tény, viszont egyik pillanatról a másikra elhagyni azokat, akik örömben és bánatban veled voltak, hát az "kicsit" fájdalmas.
Döntések, döntések, döntések...semmi más értelmük nincs, csak, hogy valakinek bánatot okozzak velük. Tépjem ki a szerelmem szívét, azzal, hogy elhagyom, vagy romboljam le a szüleim világát azzal, hogy úgy költözöm el, hogy ezentúl alig fognak látni. Két rossz közül nem tudom melyik a kevésbé rossz, melyiket élem még túl és melyik lenne végzetes csapás. Úgy érzem mindkettő. Nem tudok, képtelen vagyok két tökéletes életből a jobbat választani. Nincs is jobb, egyformák. Ugyanolyan fontosak, az életem alapkövei. Mintha ezentúl levegő, vagy víz nélkül kellene élnem.
Menekülök...keresem a harmadik variációt, de nem találom. Hol van az a pont, ami mindkét félnek jó? Én nem számítok. Az ő boldogságuk a legfontosabb. Ha őket mosolyogni látom az én lelkem is kivirágzik. Nem akarok hervadt virágokat, nem akarok szürke szivárványt. Őket akarom így, egyszerre.

Ti kértétek Part 2.

Az, hogy a téma mennyire aktuális- "a magyarok negativitása" -, nehéz megmondani. Én, a magam kis 25 évével, úgy látom, hogy maga a magyar nép/nemzet a gyökereitől fogva negatív és elégedetlen. Nem látunk túl a számunkra rossz dolgokon, azt hisszük nekünk van a legsivárabb sorsunk ez egész világon, nem érezzük át a közösségi szellemet, a mentalitást. Gyávának tartom magunkat. Olyan embereknek, akik szidják honfitársaikat, politikusainkat, egészében véve mindent, azt, hogy nincs az országban munka- ha dolgozni akarsz és nem válogatsz, teszel azért valamit, hogy legyen, nem csak nézel ki a fejedből, LESZ, még ha nem is álmaid netovábbja, de lesz. Kevesled a fizetésed- ha egy minimálbéres állást nézünk, mert tegyük fel dolgozol, mert AKARSZ, akkor a jelenlegi 93.000 ft-ból /netto 65.000 kb./ szűkösen, spórolósan de eléldegélhetsz. Lejjebb kell adni az igényekből vagy a megszokottból, másoknak még ennyi sem jut. Lázadozol otthon, a négy fal között O.V. ellen, miért? Nem elég a hétköznapi stressz? Ha a fejeden állva forogsz a szoba közepén, akkor sem változtathatod ezt meg. Olyan nálunk, hogy összefogás nincs, ismételten gyávák vagyunk. Jogosan. Féltjük azt, ami még megvan, nehogy attól is megfosszanak. De akkor minek szitkozódni? Álljunk össze és nyilvánítsunk véleményt vagy üljünk le és hallgassunk.
A gyávaság mellett híres tulajdonságaink a következőek: kárörvendőek vagyunk- ha másoknak rosszabbul megy, kiröhögjük, ha nekünk és kiröhögnek, mártírkodunk. Soha nem elég, ha nincs semmink, kellene valami, ha van, több kell, ha sok van, annál is többet akarunk. Nagyotmondás, mielőtt beszélsz, gondold át kétszer (ugye 47,000 forintos bácsi?). Hazugságok, éjjel, nappal, reggeltől, estig. Állandó miértek, de megkeresni a választ, ha nem kapjuk meg rögtön, az már luxus. Kitartás nuku, szenvedésre való hajlam maximális.
Mikor jön már el az az idő, amikor igenis együtt, mint magyar nép, össze tudunk fogni és küzdeni tudunk a céljainkért, az álmainkért? Amikor nem az bélyegzi meg az embereket, hogy a piros vagy a narancssárga az aktuális kedvenc színük, hanem az, hogy küzdenek? Mint, ahogy küzdöttek anno a '48-as vagy az '56-os forradalom idején is. Együtt, egymásért. Ha lehetne három kívánságom ez lenne az egyik...szeretnék egy olyan országban érett felnőtté válni és egyszer majd családot alapítani, ahol nem kell állandó rettegésben élnem. Nem kell félnem a holnaptól, a jövőtől. Én csak ennyit szeretnék, de egyedül kevés vagyok, így el is surran ez a gondolat és átveszi helyét a megszokott. Vajon találok rendes állást? Ki tudom fizetni az albérletet ebben a hónapban? Lesz mit ennünk a hónap végéig?

Contrasts.

Sokan vagytok, sőt még annál is többen, akik szerint két szerelmes csak akkor passzol igazán össze, ha hasonló az érdeklődési körük, a nézeteik, a hobbijuk, a baráti társaságuk. Szerintetek tehát MI nem illünk össze. Valóban nem. Ha Ő a fehér én a fekete, ha Ő a jó én a rossz, ha Ő a színes én a színtelen. Mások vagyunk, ellentétesek, de összetartozók.
Különböző az egész világunk, különbözőek a lakói, de mi ketten, itt is és ott is egyformán állandóak vagyunk. Nincs szükségünk hatalmas tettekre, kimondhatatlan szavakra, felerősített érzelmekre, csak egymásra. Nem kellenek tettek, szavak, érzelmek, csak egy pillantás. Egy pillantás, amiből te is megtudod, hogy igen, ez valós és megtörhetetlen. Harcolhattok ellenünk, küzdhettek féltékenységből, haragból, ellenszenvből, amiből csak akartok. Veszíteni fogtok. Véletlenek nem léteznek, okkal vagyunk egymásnak és okkal vagyunk egymásért. Kéz a kézben, mosolyogva nézünk vissza rátok, a múltra, ahol röghöz kötötten éltek és léteztek. Mi továbbléptünk. Sziasztok.