rájöttem.

A szívfájdalom és a lelki terror sok mindenre képessé teszi az embert. Valaki csak ül és magába folyt mindent. Elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában és továbblép, de van, aki a pokolra zuhan...akinek eljön a világvége egy pillanat alatt. "Jajj megint mit mondtam!" "Jajj, megint mit tettem!". Állandó önmarcangolás és hibáztatás. Van, aki ilyen. Én egy középút vagyok. Fáj amit teszek és fáj, amit ellenem tesznek, fáj a gondolata, az érintése, a szavai, mert elhittem már, hogy csak játék volt az egész. Nem gondolta komolyan az elején és ez most jött ki. Mint két kisgyerek, akik elvették a másik játékát. Szorongok. Megfolyt a semmittevés, megöl a gondolat, hogy ezentúl minden reggel egyedül ébredek, este egyedül fekszem...nem jön többé "szeretlek" sms és "hiányzol" hívás... Magamra maradtam azzal a rengeteg érzelemmel, amit eddig neki adtam...nekem nem kell ennyi minden, kinek adhatom oda? Nincs rá szükségem, vegyétek el, vagy dobjátok ki a kukába, de tüntessétek el mielőtt megint olyanra pazarolnám, aki nem érdemli meg. Nyilas csillagjeggyel- akárki, akármit mond a horoszkópra- legyőztek. Itt ülök tátongó sebekkel, üresen, kezeimben a szívem darabjaival. Soha nem törték még szegényt össze, így soha nem éreztem át eddig, hogy milyen érzés is az, amikor egyedül maradsz a tested darabjaival és nem tudod, hogy mi hova is passzol. Lehet ez az élet bosszúja ellenem. Rossz ember voltam, aki rosszat tett és most visszakaptam. Kereshetem a hibákat benne...ahogy magamban is...de nincs értelme. a hibák csak tudatják veled, hogy ember vagy. A kimondott szavaknak viszont súlya van, nem is kicsi. Cipelem őket már egy jó ideje, így tudom miről beszélek. De megéri-e? Megéri-e sírni, bánkódni, szenvedni? Úgy érzem igen. Annak ellenére, hogy TUDOM, hogy semmi nem fog változni. Inkább sanyargatom magam, minthogy őt bántsam...ezért hát...hagylak menni.

A mese rólad szól...a könnyfelhő mögül...

Sosem hittem volna, hogy 26 évesen úgy fogom érezni magam, mint egy 14 éves tini, akit az első éjszaka után kidobott a pasija. Pedig ez van. Hiába, már nem vagyok tini, nem is az első éjszaka után és nem is ő dobott ki, mégis ezt érzem. Az elmúlt 1.5 évben sok minden történt. Jó és rossz dolgok egyaránt. Az első pár nap maga volt a mennyország...az első pár hét maga volt a boldogság...az első pár hónap maga volt az öröm. Aztán jött a megszokás, a zöld szemű szörny, a ki mit ad fel a másikért fejezet és kialakult egy törés. Én döntöttem. Magam mögött hagytam mindent, a családomat, a barátaimat, az életemet. Őt választottam, mert láttam és éreztem a közös jövőt. Vele akartam lenni, minden percet vele tölteni és hajszolni a boldogságot, ahogy egész életemben tettem. Most itt ülök egyedül...remegő kezekkel és írok...a szeretet ünnepe, egyedül, itthon a szüleimnél, magányosan. Nem tudom, hogyan lehet megfogalmazni a lélek gyötrelmét úgy, hogy reális legyen, de szenvedek. A könnyeimben fuldoklom, haldoklom. Isten látja a lelkem, hogy szerettem és még most is rajongásig szeretem Őt. De neki más, más emberek, más helyek fontosabbak voltak, mint én. Küzdöttem ellenük, foggal- körömmel, de most már ideje bevallanom, hogy vesztettem. Egyedül kevés voltam. Nem az én életem, nem engem választott. Kibírtam nagyon sok ígéretet, nagyon sok csalódást és még több...nem is tudom mit. Talán mindent, ami Ő volt. Előbb vágtam volna le a saját kezem, minthogy neki ártsak. Pedig előfordult, hogy muszáj volt, amikor a lelkem már üvöltve lázadt, olyan igazságtalannak éreztem, hogy még Ő vádol engem. Aztán megalázkodtam és bocsánatot kértem, mert hisztizni mertem. Látom a szobám, látom a monitort, de nem látom, mit írok. Ez egy üvöltés. Egy segélykiáltás az élethez. MENTS MEG! Ne engedj el... de nem csörög a telefon, nem jön egy sms sem. Ő elfogadta, hogy vége...én nem tudom. Szenvedek. A testem minden részét őrjítő fájdalom kínozza. Sikítok, kiabálok, csapkodok és semmi. Már nincs kitől bocsánatot kérnem, már nincs, aki szerint feleslegesen hisztiznék. Átadom magam az érzelmeimnek és kiengedek mindent, amit csak lehet. A sírás nem elég. A fájdalom kevés. Olyan testi szenvedést akarok, ami minden lelki bajt elfeledtet. Egyedül vagyok a világ ellen. Egyedül. Az életben. Holtan.

Real life Part 1.

Sok idő eltelt már azóta, hogy errefelé jártam, ha elkezdeném sorolni mi minden történt azóta valószínűleg bolondnak hinnétek. Pedig igazából belegondolva semmi nem történt, ami annyira kiemelkedő lenne.
Az elmúlt pár hónapot a párommal és családjával töltöttem BP-n, abban bízva, hogy végre találok valami "megélhetős" állást magamnak. Nos...kezdjük az elején.

Az első megálló egy budai "szórakozóhely" csak kerthelyiséggel. Nincs semmi alkoholmentes, csak szörp. Pultosként kezdtem, aztán kirúgtak, mert, hogy nem vagyok elég gyors a hely elvárásaihoz képest...nos...ezt úgy kell elképzelni, hogy a legelső napomon 18 óra melót nyomtam le, amibe még a kerítés festése is beletartozott. Az első napok- szokásosan- simán mentek, aztán jöttek a kreált bajok, mint például a lassúság. Ok nélkülinek éreztem ezt az indokot, mivel minden áldott éjszaka halottként értem haza, nem ettem, nem ittam semmit, csak hogy mindenki ki legyen szolgálva.Hát de ennek ellenére elküldtek. Oké. Ugorjunk.
Második állomás BP egyik nagy múltú szórakozóhelye, ami most új fényében "tündököl" újra egyik hidunk lábánál- mint azelőtt. Szintén pultosnak jelentkeztem, mit ne mondjak már a válogatás emberfelettien kemény volt, de valahogy kibírtam és felvettek. Kettő, azaz két napot dolgoztam, utána annyit sem mondtak, hogy szevasz tavasz...hívom őket, smsekkel bombázom a főnököm, de semmi. Még az egészségügyi kiskönyvem sem kaptam vissza. Viszont van egy egyen pólóm...örülhetek magamnak.
Harmadik megálló: több pontból illetve részből álló kocsma- szórakozóhelynek nem nevezhető- a pultos lányok egytől egyik faarcú libák, akik úgy bántak veled, mint újjal, akár egy leprással. Hozzád sem szóltak a napi 9órás műszakban egyszer sem, jelentse ez azt, hogy se jót, se rosszat. Aztán hirtelen jött a főnökasszony, hogy ki vagyok rúgva. WTF? Válasz a miértre: nem dolgozom, csak lézengek és idegesítem a pultosokat. Hát majdnem sírógörcsös nevetésben fordultam le a székről, ahol az egész hely előtt- nem, nem négyszemközt- közölte ezt velem. Most kérdezem én, hogy idegesíthetek valakit, ha nem beszélünk és én amúgy sem ott dolgozom a pultban? Mindegy...nem végzem a munkám...hát szintén hagyjuk, mert nem én voltam az, aki órákat állt, míg mások kint dohányoztak...

A lényeg: a mai magyarországi álláshelyzet 1 nagy kalap sz@r. Eleve találni valamit és eleve valahogy ottmaradni már kész dráma. Nem is beszélve, hogy diplomás emberként kellett ilyen munkákat elvégeznem, csak mert máshova nincs elég gyakorlatom...azt mondom nektek, hogy nagyon fontoljátok meg a sulit, amit majd választatok és főleg majd az állást, amit utána csináltok. Vért kell izzadni mindkét helyen, hogy emberszámba vegyenek majd...
End Part 1.

Tolerancia

“Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.”

A tolerancia számomra egy olyan fogalom, ami szerintem nem létezik. Mindenki azzal jön, hogy ő elfogadja az embereket olyannak, amilyenek, de közben mégsem. Kibeszéljük ezeket az embereket, röhögünk rajtuk a hátuk mögött vagy csak megvetjük őket, ha nem látják. Elfogadom például a nemi identitását valakinek, de nem biztos, hogy a bőrszínével is meg vagyok békélve vagy a "karsztal" , ahová például a gimiben tartozik. Annyi ellentétet lehetne itt felsorolni. Tolerancia nincs, mert vagy teljesen az vagy, egy leszarom típusú, igénytelen ember-mert lássuk be, nem minden elfogadható- vagy nem vagy semmi, mert szintén leszarom típusú, igénytelen ember vagy- olyan ember nincs, aki semmit nem tud elfogadni. Nos, a következtetés, csak arany középút van. Ott eldöntheted, hogy mi az, ami még belefér és mi az, ami már nem. Nem vagyunk egyformák, így egyformán toleránsak sem. Fogadd el, ha egyesek xy zenét szeretnek, xy ruciban lógnak, xy módon viselkednek, de azt ne felejtsd el, hogy lehet másnak pont te vagy a ciki. Add azt, amit te is elvárnál másoktól!

Bizalom

“Sohasem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben – de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot.”

Sebezhetőek...nincs szeretet, sem boldogság. Nehéz eldönteni, hogy melyik az igazabb, az erősebb. Én megbízom benned, te megbízol bennem, minden jó, de ha én nem bízom benned, csak te bennem, már totál más a szitu. Onnantól engem te nem érdekelsz. Álarcot hordok, amit te nem veszel észre, mert elvakít az irántam táplált bizalmad fénye. Nem is jössz rá, hogy hülyét csinálok belőled. Kicsit hasonló ez az egész, mint a plátói szerelem. Megtehetsz bármit, nem fogsz érdekelni, csak mosolygok, amit te együttérzésnek veszel. Elvesztél már ott, hogy engem választottál.
Bizalom itt és bizalom ott. Ezek a barátság, a szerelem, a családi kapcsolatok. legfontosabb "helyszín", ahol minimum két ember kölcsönös bizalma mindennek az alapja. Merj bízni a szüleidben, mert ők azok, akik SOHA nem hagynak cserben, bízz a szerelmedben, mert a szeretet ereje mindennél erősebb, bízz a legjobb barátodban, mert ő a másik feled, kiegészít és teljessé tesz! Ne pazarold el, ha felfedezted azt a csodát, hogy bízol és bíznak benned. Ritka kincs, védd meg.