Levelek Sz-nek...preview 2.

"...Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. A szerelem érzése úgy magában, nem volt ennek ellenére kielégítő. Nem lehetett vagy csak mi nem tudtuk jobban, erősebben szeretni a másikat. Bár szerintem így is 10-es skálán 15-öt értünk el. Kívülállók úgy kémlelték a kapcsolatunkat, mintha betegek lennénk. Egymás bolondjai. Ha Ő mosolygott, vele mosolyogtam, ha én sírtam Ő velem sírt. Talán nem is érdemes magyarázatot keresni erre. Szerencsénkre velünk történt ez meg, nem mással és csak ez számított.

A kapcsolatunk maga volt az ébren álmodás. Amikor kezdtünk kétségek közé kerülni, hogy mi is lesz most, a nagymamája volt olyan rettentő kedves, aki befogadta ezt a két mihaszna kölyköt. Valahol talán még neki is jó volt, nem maradt egyedül, volt társasága és a mi életkedvünk őt is erővel táplálta.

            Félreteszem egy kicsit a gondolataimat, leteszem a tollat és körbenézek a szobámban. Lassan hajnali 1 óra, de nem vagyok álmos. Olyan ez, mint egy börtön. Ránézek a falon lógó emléktáblára, félig üres. Mellettem az ágyban még mindig meg van ágyazva neki. Polcomon a parfümje, ami annyi galiba forrása. Lepillantok magam mellé egy kispárnára. Ott fekszik egy végleges, örök emlék. Alig volt fél kiló, amikor Sz megajándékozott vele. Picurka volt és gyámoltalan, közben pedig egy rejtett kis gazember, ezért is neveztük el Hádésznak. Ahogy figyelem az ő kis élete is lepereg a szemem előtt. Úgy érzem, hogy kiskorában minél jobban adta a cuki kiscica imidget, annál jobban beletört a bicskája a nagybetűs cica életbe. De ez nem igaz. Szerencsémre vagy sem, de túl korán felnőtt. Most már 5.5 kilogramm és ő a nagyúr a házban. Rettentő jó manipulátor és színész. Szóval ő Hádész, a mi kis „gyermekünk”, akit egy ideje már egyedülálló szülőként nevelek.

Zenész „feleségként” sok plussz kötelezettséget vállaltam magamra, annak minden pozitívumával és nehézségeivel együtt. Állandóak voltak a zenekari próbák, de élveztem. Ez is egy teljesen új világ volt a számomra. Csodálkozva hallgattam a beszélgetéseket, az akkordokat, amikből később megszülettek a dalok. Szerettem a társaságot is, a zenész barátnőkkel nagyon jól kijöttem, gyakran szerveztünk 4x2-es randikat is. Olyanok voltunk, mint egy kis család. A zene szeretete kötött össze minket igazán, annak ellenére, hogy a nyolc fős bandából én voltam az egyedüli, aki analfabétának számított. Nem értettem egyetlen hangszerhez sem, az énekléshez meg pláne nem. Kicsit egyedül is éreztem magam a közös jammelések alkalmával, amikor nemcsak maga a zenekar, hanem mindenki beszállt a zenélésbe, az éneklésbe, vagy ha a zenélés, mint szakma került szóba. Hiába a sok iskolai papír, ezen a téren, mondjuk ki, tudatlan voltam. Zavart is eléggé a dolog, de soha nem mutattam. Aztán bezártam egy kis dobozba ezt az érzést és eltettem egy képzeletbeli fiók mélyére. „Ez még nem a világ vége” címszóval. Igaz, hogy a páromnak ez volt az élete, de nem érthetek mindenhez és Ő ezt jó „férj” módjára el is fogadta. Mondjuk megpróbált megtanítani gitározni, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez teljes csőd. A zenélés tehetségével úgy látszik nem voltam megáldva.

Ha a rengeteg próbától és koncerttől eltekintünk és megpróbáljuk kívülállóként nézni a kapcsolatunkat, a diagnózis a következő lehetett: hiperaktív, NAGY, gyerekek. Állandóan nevettünk, cukkoltuk a másikat. Egymás megkezdett nyalókáját gond nélkül kicseréltük a villamoson; ha nem volt hely egy buszon, lógtunk a csöveken, mint a kismajmok; az utcán általában csak úgy felugrottam a hátára és azt játszottuk, hogy Ő a repülő én pedig a pilóta és még sorolhatnám. Jó volt mellette felelőtlen gyereknek lenni. Elfelejteni az élet gondjait és csak a mostra koncentrálni.

Emlékszem, voltunk állatkertben is. Felmásztunk a mászókákra, a gyerekekkel együtt csúsztunk le a csúszdákon, belebújtunk a dínó tojásokba és nem érdekelt, hogy mások mit szólnak, gondolnak. Élveztük az életet a maga egyszerű szépségében, ketten. Más nem hiányzott belőle...." folyt.köv.

Levelek Sz-nek...preview.

Könnyfelhő mögül olvasom e sorokat A megbecsült célok már régen elfogytak. Nincs többé más, csak száraz alkonyat, Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

Melegség önti el az arcomat, ahogy ránézek a címre és az alatta lévő sorokra. Legördül egy apró csepp a szemem sarkából, de elmorzsolom…ez most nem „annak” az ideje.

 Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem...belevesztem az élet sötét csapdájába, rabul ejtett az éjszaka és Ő. Sz.
Egy:akkor még elit, szórakozóhelyen láttam meg először. Gyermeki mosollyal nézett rám és minden mozdulatomat mágnesként követte. Bevallom meglepett. Régen, nagyon régen, találkoztam már ezzel, amit úgy hívnak vonzalom. Összeragadt a tekintetünk egész éjszaka, de egyikünk sem mozdult. Csak néztük a másikat a félhomályban és éreztük, hogy valami elkezdődött. Megnőtt az a bizonyos gombóc a torkunkban, rózsaszínné vált minden és még azok a pillangók is felszabadultak, akik, ki tudja mióta vágytak a szabadságra. Kialudtak a fények és beköszöntött a homályos, nyári reggel. Nehezen nyitottam ki a szemem, nem akartam, hogy egy pillanatra is feledésbe merüljön az arca. Aztán mégis erőt vettem magamon és megtettem. Nagyokat pislogtam, mire rájöttem, hogy vár rám valami. Egy levél, egy levél Sz-től. Álomnak túl valós volt, valóságnak túl hihetetlen. Kinyitottam és már volt miért várni a holnapot.
Izgultam. Talán még jobban, mint soha azelőtt. „Ez csak egy randi.”- mondogattam magamban. Az egész testem remegett, csodálom, így utólag, hogy nem estem hasra a macskaköves utcákon. Megláttam és annál jobban arra koncentráltam, hogy Istenem, csak most ne, csak most az egyszer ne hagyjon cserben az imádott magassarkúm. Odaértem hozzá és ugyanazzal a gyermeki vigyorral fogadott, mint előző nap. Csak akkor még nem tudtam mire számíthatok. Most, a pillangók már úgy csapkodták a gyomrom falát, hogy azt hittem felrobbanok. Belenéztem tengerkék szemébe és elvesztem. Megfogta a kezem és már visszavonhatatlanul az Övé voltam.
Tudtam, hogy, amit átélek, az csak varázslat. Mit várhatna el egy falusi kislány egy nagyvárosi zenésztől? Nem volt munkánk, nem volt semmink. Szülői támogatás nélkül az az együtt töltött pár nap sem létezett volna. Viszont tudtam, hogy ha én, az idősebb, az érettebb, nem cselekszik, akkor a még el sem kezdődött kapcsolatunk tiszavirág életű lett volna. Hagyhattam volna az egészet olyan gyorsan elillanni, ahogy jött, de mégsem tettem. Tudtam, ott legbelül éreztem, hogy sokkal több minden, rengeteg dolog és leírhatatlan mennyiségű esély van ebben az álomban. Nem csak ez én, hanem az Ő részéről is. Két haldokló lélek nem véletlen találkozása volt ez. Mentőövet kaptunk mindketten a másik személyében. Egy olyan iszonyatosan perszelő és égető lángot, amit nem sok ember tapasztalhat meg élete során…tehát léptem. Felköltöztem érte a fővárosba. Magam mögött hagyva a szépen elegyengetett, biztos jövőt, a családomat, a barátaimat, az életemet. Pontosabban azt az unalmas és monoton életet, amiben soha, vagyis már jó ideje nem volt helye rózsaszín ködnek.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok és én fülig szerelmes lettem. Nem érdekelt senki és semmi az otthoniakról. Csak az számított, hogy Ő ott van este és ott van reggel, ott van mindig és őszintén, határok nélkül szeret. Nem telt el úgy egyetlen együtt töltött pillanat sem, hogy a szeretet bármely formája nem mutatkozott volna meg köztünk. Apró érintések, ki nem mondott szavak. Minden egyet jelentett: SZERELMET. /folyt.köv./  

Könnyfelhő mögül olvastam e sorokat, a megbecsült célok már régen elfogytak. Nincs többé más, csak száraz alkonyat, Nincs többé remény, mi visszaadja az álmokat.

amikor még...

Amikor még kislány voltam, szőke herceget szerettem volna fehér lovon. Aztán felnőttem, megutáltam a lovakat, de kaptam egy szőke herceget. Ő volt a fény abban a sötétségben, amit saját magam okoztam magamnak. Elzárkóztam a világtól, az élettől. Nem volt különösebb ok, csak nem akartam párt. A PÁR szó hallatától is rosszul voltam. Magányos farkasként kóboroltam a világban, nem volt senkim. A magány volt a mindenem. Úgymond az egyetlen barátom. Nehéz idők voltak, túlságosan is. Talán ott veszítettem el a lelkem azon darabját, hogy megértés. Aztán egy másikat, önzetlenség. Annyira megszoktam azt, hogy az egyedüllét természetes, hogy villámcsapásként ért még az is, amikor először véletlenül csak megérintette a kezem... fájdalomként hasított belém a felismerés, hogy én nem a magánynak éltem, hanem ennek az érintésnek. Meg kellett találnom, hogy újra egész legyek. Megértő és önzetlen. Ő volt az, aki amikor megfogta a kezem, lángra lobbant a szemem, aki amikor először megcsókolt, égett mindenem. Tűzben égtem minden pillanatban, amikor velem volt és lángoltam akkor is, amikor messze volt tőlem. Égve ébredtem mellette reggel és égve feküdtem le mellé éjjel. Olyan érzés volt, mintha kiszálltam volna önmagamból és a helyemre egy addig ismeretlen személy lépett volna. Fentről néztem le magamra és örömmel töltött el, amit látok. BOLDOG voltam. Éreztem azt a fura érzést végre, hogy szerelem. Magamban is és benne is.Aztán összetört a tükör... Visszaestem önmagamba és már nem vagyok másik ember. Újra magányos, elhagyatott farkasként járom a világot, lélekdarabok nélkül. Elvesztettem a megértést és az önzetlenséget. Számomra az élet újra az elzárkózást jelenti. Nem akarok más lenni soha többé. Amikor még kislány voltam, hittem a mesékben. Ma már nem.

rájöttem.

A szívfájdalom és a lelki terror sok mindenre képessé teszi az embert. Valaki csak ül és magába folyt mindent. Elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában és továbblép, de van, aki a pokolra zuhan...akinek eljön a világvége egy pillanat alatt. "Jajj megint mit mondtam!" "Jajj, megint mit tettem!". Állandó önmarcangolás és hibáztatás. Van, aki ilyen. Én egy középút vagyok. Fáj amit teszek és fáj, amit ellenem tesznek, fáj a gondolata, az érintése, a szavai, mert elhittem már, hogy csak játék volt az egész. Nem gondolta komolyan az elején és ez most jött ki. Mint két kisgyerek, akik elvették a másik játékát. Szorongok. Megfolyt a semmittevés, megöl a gondolat, hogy ezentúl minden reggel egyedül ébredek, este egyedül fekszem...nem jön többé "szeretlek" sms és "hiányzol" hívás... Magamra maradtam azzal a rengeteg érzelemmel, amit eddig neki adtam...nekem nem kell ennyi minden, kinek adhatom oda? Nincs rá szükségem, vegyétek el, vagy dobjátok ki a kukába, de tüntessétek el mielőtt megint olyanra pazarolnám, aki nem érdemli meg. Nyilas csillagjeggyel- akárki, akármit mond a horoszkópra- legyőztek. Itt ülök tátongó sebekkel, üresen, kezeimben a szívem darabjaival. Soha nem törték még szegényt össze, így soha nem éreztem át eddig, hogy milyen érzés is az, amikor egyedül maradsz a tested darabjaival és nem tudod, hogy mi hova is passzol. Lehet ez az élet bosszúja ellenem. Rossz ember voltam, aki rosszat tett és most visszakaptam. Kereshetem a hibákat benne...ahogy magamban is...de nincs értelme. a hibák csak tudatják veled, hogy ember vagy. A kimondott szavaknak viszont súlya van, nem is kicsi. Cipelem őket már egy jó ideje, így tudom miről beszélek. De megéri-e? Megéri-e sírni, bánkódni, szenvedni? Úgy érzem igen. Annak ellenére, hogy TUDOM, hogy semmi nem fog változni. Inkább sanyargatom magam, minthogy őt bántsam...ezért hát...hagylak menni.

A mese rólad szól...a könnyfelhő mögül...

Sosem hittem volna, hogy 26 évesen úgy fogom érezni magam, mint egy 14 éves tini, akit az első éjszaka után kidobott a pasija. Pedig ez van. Hiába, már nem vagyok tini, nem is az első éjszaka után és nem is ő dobott ki, mégis ezt érzem. Az elmúlt 1.5 évben sok minden történt. Jó és rossz dolgok egyaránt. Az első pár nap maga volt a mennyország...az első pár hét maga volt a boldogság...az első pár hónap maga volt az öröm. Aztán jött a megszokás, a zöld szemű szörny, a ki mit ad fel a másikért fejezet és kialakult egy törés. Én döntöttem. Magam mögött hagytam mindent, a családomat, a barátaimat, az életemet. Őt választottam, mert láttam és éreztem a közös jövőt. Vele akartam lenni, minden percet vele tölteni és hajszolni a boldogságot, ahogy egész életemben tettem. Most itt ülök egyedül...remegő kezekkel és írok...a szeretet ünnepe, egyedül, itthon a szüleimnél, magányosan. Nem tudom, hogyan lehet megfogalmazni a lélek gyötrelmét úgy, hogy reális legyen, de szenvedek. A könnyeimben fuldoklom, haldoklom. Isten látja a lelkem, hogy szerettem és még most is rajongásig szeretem Őt. De neki más, más emberek, más helyek fontosabbak voltak, mint én. Küzdöttem ellenük, foggal- körömmel, de most már ideje bevallanom, hogy vesztettem. Egyedül kevés voltam. Nem az én életem, nem engem választott. Kibírtam nagyon sok ígéretet, nagyon sok csalódást és még több...nem is tudom mit. Talán mindent, ami Ő volt. Előbb vágtam volna le a saját kezem, minthogy neki ártsak. Pedig előfordult, hogy muszáj volt, amikor a lelkem már üvöltve lázadt, olyan igazságtalannak éreztem, hogy még Ő vádol engem. Aztán megalázkodtam és bocsánatot kértem, mert hisztizni mertem. Látom a szobám, látom a monitort, de nem látom, mit írok. Ez egy üvöltés. Egy segélykiáltás az élethez. MENTS MEG! Ne engedj el... de nem csörög a telefon, nem jön egy sms sem. Ő elfogadta, hogy vége...én nem tudom. Szenvedek. A testem minden részét őrjítő fájdalom kínozza. Sikítok, kiabálok, csapkodok és semmi. Már nincs kitől bocsánatot kérnem, már nincs, aki szerint feleslegesen hisztiznék. Átadom magam az érzelmeimnek és kiengedek mindent, amit csak lehet. A sírás nem elég. A fájdalom kevés. Olyan testi szenvedést akarok, ami minden lelki bajt elfeledtet. Egyedül vagyok a világ ellen. Egyedül. Az életben. Holtan.